Ez a folyamatosan bővülő bejegyzés legyen egy forrásgyűjtemény a világ számára, hogy bármikor lehessen önmagammal szembesíteni…
Illetve tükör önmagam számára, hogy megtanuljam, az ember minden szavának mekkora súlya van…

Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy: “hallgassák szeretettel!”
Ám most azt mondom: “hallgassák kritikával!”
És írják is meg nekem!

2017. január 27. – miért fontos nekünk a zsidóság szóbeli hagyománya?

2017. január 20. magamról mesélek 🙂

2017. január 5: a munkámról, és sok sok mindenről

2016. december 8. – életem első sajtószemléje 🙂

Bónusz: Hanukáról a “hatoscsatorna” adásában:

Mit is jelent ez pontosan?
Az elhunytakról csak jót lehet mondani, vagy inkább meg se szólaljon az ember?
És mi a helyzet akkor, ha valakinek egy olyan közeli hozzátartozója hal meg, aki pokollá tette az életét, aki sajnálatos módon nem viselkedett helyesen, aki esetleg bántalmazta a családját, erőszakos volt, és sok embernek okozott fájdalmat?
Mi van, ha az okozott sok keserűség és sérelem egyszer csak kibuggyan valakiből?

Pontosan ez történt Texasban, a napokban (persze bizonyára nem csak ott és nem csak most), ahol egy hölgy az édesapja halála után nagy nyilvánosság előtt, őszintén beszélt a január 30-án elhunyt édesapjával kapcsolatos érzéseiről, és nem éppen dicsérő szavakkal illette az elhunytat.
Kíváncsiak voltunk, vajon mit mondanak a vallások tanítói, miután elolvasták az említett cikket és a kérdésünket.

A konkrét kérdésünk így hangzott:
Halottról vagy jót, vagy semmit? Igaz ez a mondás, akkor is, ha valaki úgy érzi, hogy az elhunyt sok szenvedést okozott más embereknek?

Válaszom itt olvasható:
Bármely élőlény tisztelete – így legfőképpen a szülő tisztelete, – a zsidó vallásjog és zsidó filozófia egyik princípiuma.

A Tóra (azaz az Jóisten) már évezredekkel ezelőtt beszél a termőföld védelméről, gyümölcshozó fák védelméről, az állatvédelemről.
A Talmud szerint az embernek 3 teremtője van: az édesapja és az édesanyja a fizikai részeket, míg az Örökkévaló a tiszta lelket adja a gyermeknek. Azaz, aki bármely embertársára rosszat mond, az egyben Istenre is rosszat mond.

A Tóra tucatnyi törvényt ír elő az emberi viselkedésről és a morálról, és ennek az elvnek legmagasztosabb része a szülőkkel való viselkedés körülírása.
Maga a 10 parancsolat, amit az Örökkévaló maga mondott, a világ füle hallatára, azonos szintre emeli az Istennel kialakítandó viszonyt, az emberek egymás közötti kapcsolatával, közöttük a szülői tisztelettel, aminek betartásáért – egyedi módon – hosszú életet ígér a Tóra.
„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű legyél…” (2Móz 20:12).
Majd a törvények könyvében kis változtatással megismétli a parancsolatot:
„Mindenki félje (félve tisztelje) anyját és apját…” (3Móz 19:3).
Tisztelet és félelem… A két legfontosabb szó a szülőkkel való kapcsolatról.
Hogy jobban megértsük mit is jelent ez a zsidó vallásjogban, nézzük meg az egyik legfontosabb zsidó törvénykönyv néhány (kivonatolt) passzusát! Véleményem szerint ezek a paragrafusok elég egyértelműen beszélnek a feltett kérdésről.

1)
Miben nyilvánuljon a tőlük való félelem?
Ne álljon szülei helyére, sem az imánál megszokott helyére; ne üljön szülei helyére, ahol otthonában megtámaszkodva ülni szokott.
Ne cáfolja meg szavait, ne mondjon ítéletet a színe előtt, még azt se mondja: az atyám szavait elfogadhatónak látom.
Meddig kell mennie ennek a félelemnek?
Ha a fiú tetszetős ruhába öltözötten ül a közösség élén, és jő az atyja és az anyja, leszakítják a ruháját, fejbe verik, szembe köpik, még se szégyenítse meg őket, ne sértse, ne bántsa őket, ne legyen dühös velük szemben, hanem hallgasson és féljen a királyok Királyától, a Szenttől, – dicsértessék! – aki ezt így rendelte.
Ám a rajta esett kár miatt törvény elé idézheti őket.

2)
Miben áll a megtisztelésük?
Etesse, itassa, ruházza, takarja, vezesse be és ki őket és mindezt jó szívvel adja, barátságos arccal tegye. Mert ha egész nap a legjobb, legkövérebb falatokkal etetné is, de barátságtalan arcot mutat neki, büntetést szenvedne emiatt.

3)
Ha gonosz vagy bűnös ember is az atyja vagy az anyja, akkor is tisztelje őt és féljen tőle.
Vannak, akik azt mondják, hogy nem tartozik tisztelni gonosztevő atyját mindaddig, míg az bűnbánattal meg nem tér, de neki fájdalmat okozni, őt megbántani akkor is tilos.
Helyesebb az első vélemény szerint, azaz szigorúbban venni.

4)
Ha látja, hogy az atyja megszegi a Tóra szavait, akkor se mondja neki: „megszegted a Tóra szavait!”, hanem mondja neki: „apám, ugye így meg így áll a Tórában?” Mintha csak kérdezne tőle és nem intené. Az apja megérti majd magától és nem szégyenkezik.

5)
Ha az édesanyja azt mondta neki: „ezt vagy azt tedd meg!” és a gyermek megtette, ezután jött az édesapja és megkérdezte: „ki mondotta neked, hogy ezt tedd?!”
És a gyermek érzi, hogy ha megmondaná, hogy az anyja mondta, akkor az atyja megharagudna az anyjára, akkor NE mondja meg neki, hogy az anyja tétette vele, még akkor se, ha az atyja emiatt ő rá fog haragudni.

6)
Köteles felállani az atyja előtt és az anyja előtt.

7)
Haláluk után is köteles tisztelni őket. Ha a gyászévben, szóban vagy írásban megemlíti őket, mondja vagy írja ezt: „rám jöjjön mindaz a baj, amelyek őrá jönne”. A gyászév letelte után azt mondja vagy írja: „legyen áldássá (áldott) az emléke!”

A rabbi többi válasza itt olvasható.
A többi lelkész válasza a fentebbi kérdésre itt olvasható.

“És rabbi, jó ez nekünk?” – hangzik a viccesen komoly kérdés.
A magyarnarancs.hu honlap felkért bennünket, hogy hétről-hétre írjuk ki magunkból, valóban “jó-e ez nekünk”.
Nem vallás, nem történelem, nem Izrael és nem Tóra…
Hanem csak mi.
És ami bennünk él.
És elindult egy új blog.
Ebben a cikkben magamnak teszek fel kérdéseket.
(Az eredeti cikk itt található – és ott lehet likeolni az eredetit :)…)Mennyire lehet ártalmas, mennyire lehet hasznos a rövid üzenetek világa?

Amikor rabbinak készültem, és mindjárt a legelején drósét, prédikációt kellett tartanom, mindig igyekeztem a fentebb leírtakat megtartani. Fontosak a gondolatok, amelyek egy vallási vezetőt foglalkoztatnak, de az is fontos, hogy még véletlenül se untassa a hallgatóit.
Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelynek olvasónaplót kellett vezetni a kötelező olvasmányok után. Elvárták tőlünk, hogy egyrészt ismertessük az olvasmány tartalmát, mutassuk be a szerzőjét, a kort, amiben a regény játszódik, és igyekezzünk valami tanulságot is levonni.
Nem keveset izzadtam, hogy a minimálisan elvárt oldalmennyiséget produkáljam, próbálkoztam mindennel, ami az oldalak számának növelésével járt. Bár a kötelező olvasmányokat mind elolvastam, némelyik tetszett is, de a naplóíráshoz nem adott nagy kedvet. Persze, értettem, hogy mindig igyekezni kell szép kerek mondatokban fogalmazni, de azt akkor sem értettem, hogy ha valamit meg lehet öt mondatban fogalmazni, akkor miért kell hozzá még plusz százötven mondat.

Az általános iskolás gyerekeim már egy egészen más korosztályhoz tartoznak.
Nem szeretnek hosszú szövegekkel bíbelődni: minél gyorsabban szeretnének átadni minél több információt. Ezt lehet problémának tekinteni, sőt bajnak is, de tudomásul kell venni, hogy ilyen világban élünk. Egy tanárnak már egyszerűen nincs elég ideje egy olvasónapló elolvasásához, főleg nem egy osztálynyi olvasónaplóéhoz. Modern embernek tartom magam, aki igyekszik követni a technikai újításokat és a gyerekeim korosztályát is igyekszem követni, de így is előfordul néha, hogy fogalmam sincs, éppen miről beszélnek.
Egyrészt követem, másrészt pedig igyekszem kicsit lassítani őket, hogy megismerhessék legalább egy részét mindannak, amit hasonló koromban én fedeztem fel a világból, azokat a gondolatokat, amelyeket követve mi zsidóként élünk.

Adva van nekünk, nemcsak nekünk, az egész világnak a Tóra, amelyben szerepel a világ egykori állapota, és ugyanakkor tulajdonképpen benne van a mai világ is. Ez az Írott Tan. Mellette ott van még a Szóbeli Tan is, a Talmud, amelyben a tórai történetek, parancsolatok magyarázata található.

Sokszor hallottam már a talmudista szót negatív értelemben, pláne a farizeust. Akik így használják ezt a kifejezést, azt próbálják – meglehetősen tájékozatlanul és károsan – bemutatni, hogy a zsidók mindent hosszasan, körülményesen magyaráznak meg, sőt esetleg félre is magyarázzák.
Nekik és persze mindenki másnak is nagy örömmel és szívesen ajánlom, hogy legalább egyszer lapozzanak bele a Talmudba. Nem az antiszemiták által összeállított borzalomba, hanem az eredetibe. A neten angolul az egész olvasható. Nem másról szól, mint a zsidóság nagyjainak folyamatos, egymással vitatkozó Tóra-magyarázatáról. Minden bölcsünk igyekezett hozzátenni a maga véleményét, mindezt a körülményekhez képest röviden, tömören. Csak hát szerencsére sok ember szólt hozzá, mert sok olyan ember volt, akinek fontos és mérvadó volt a véleménye.

Ezzel megint visszatértünk a rövid üzenetek világához.

Az én korosztályom a történelem különös alakulása miatt egészen rendhagyó módon jutott el a saját zsidóságához.
Nekünk nem adatott meg, hogy jesivákba, szigorúan vallásos általános és középiskolába járjunk.
Nekünk nem adatott meg, hogy már egészen korán otthonról hozzuk el magunkkal a zsidóság alapjait. Éppen ezért, már gyakorló rabbiként sosem utasítottam el azokat, akik tizenévesen vagy akár felnőttként akarnak visszatérni a gyökerekhez, mert tudom, hogy azt, aki hozzánk fordul, csak a kíváncsisága, tudásszomja vezeti.

A héten, az egyetemen – Talmud-órán – tanultam a diákjaimmal a két zseniális rabbi, Hillél és Sámmáj három történetét, amelyek arról szólnak, hogy a két rabbi hogyan fogadja azokat az embereket, akik a zsidóságba vágynak betérni, ám különleges feltételeik vannak.

Az egyik ember azt mondta, hogy betér a zsidóságba, ha Sámmáj el tudja neki mondani annyi idő alatt a Tórát, amíg ő egy lábon áll. A Talmud szerint a rabbi a keze ügyébe került mérőrúddal zavarta ki a gúnyolódó embert.

A rabbi dühe érthető, hiszen ő maga egy életet szánt arra, hogy a Tórát megértse: hogyan lehet valaki olyannyira szemtelenül nagyképű, hogy egy perc alatt akarja az egész szent Tórát megtanulni, a végtelen Istent megérteni, sőt ettől függővé tenni a betérését. A mérőbot is szimbólum.

Hillél rögtön betérítette, és elmondott neki egymondatot, amely érdekes módon nincs is benne a Tórában:

„- Ami számodra gyűlölt, azt ne tedd másnak. –  Ennyi a Tóra. A többi csak ennek a magyarázata, menj haza és tanuld meg!”

Mi, mint jó talmudisták, azonnal elkezdtünk vitatkozni a történeten. A vita végén arra jutottunk, hogy a betérő kérése tökéletes volt és semmiképpen sem gúnyos. Hiszen azt kérte a mestertől, hogy adjon neki egy olyan gondolatot, amely magával rántja, amelybe beleszeret. Amelynek hallatán azt mondja, „igen, ez az én népem, ez az én Istenem, és ez az én hitem”.

Hillél rögtön megértette a kérdést.
És megalkotta az első SMS-t, Twitter-bejegyzést, mikroblogot.

Akár ezt is mondhatta volna Hillél: röviden add el magad, vagy az árut!

A lényeg: a „fő üzenet” átadása röviden és érthetően, ami arra készteti az olvasót, hogy tovább gondolkodjék rajta.

Nem magyarázzuk túl a minket körülvevő világot, nem tipródunk sokat a problémákon, hanem egészen egyszerűen, egy-egy rövid mondat segítségével próbáljuk meg élni az életünket, hogy az jó legyen saját magunk, a családunk, a környezetünk számára.

„Ami számodra gyűlölt, azt ne tedd másnak. Ennyi a Tóra.”
Ilyen egyszerű a világ számunkra, zsidók számára.
Szerintem ilyen egyszerű a világ mindenki számára.
Milyen jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne.

Az rendben, hogy átállítottuk az óráinkat, de az idő attól még ugyanúgy halad.
De mi az az idő?
Miért van?
Az ember hozta létre magának?
Lineáris, vagy ciklikus, esetleg mindkettő?
Mire jó?
Mivel magyarázzák, milyennek látják a különböző nézettel bíró vallások az időt?
Honnan van a mi saját időnézetünk?

Ismét túl vagyunk egy újabb óraátállításon, hogy megpróbáljuk valahogy szolgálatunkba fogni az időt, spóroljunk egy kicsit, igazodjunk…
Az órát az idő mérésére hozta létre az ember, de mi a helyzet az idővel?
Azt ki hozta létre?
Mi az idő valójában?
Van eleje és vége, vagy örök és végtelen, esetleg körbe-körbe forog, akár az óra?
Kíváncsiak voltunk, hogy milyen tanításokkal bírnak a különböző vallások az idővel kapcsolatban, így hát meg is kérdeztük a téma legautentikusabb tudorait, magukat a vallások tanítóit.

A konkrét kérdésünk így hangzott:
Véleménye szerint, melyik a legfontosabb idővel kapcsolatos tanítás az ön vallásában?

Válaszom itt olvasható:
Az idő a zsidó hagyomány egyik legfontosabb összetevője. Nem véletlen, hogy a hellenista hódítók, amikor meg akarták törni a zsidó nép hagyományát és vallási életét, akkor az újhónap ünnepélyes kihirdetését és megünneplését tiltották be először, hiszen ha nincsenek újhónapok, akkor nem lesznek kihirdethető ünnepek sem.

A Tóra külön kiemeli, hogy az egyiptomi szabadulás hónapja (niszán) legyen minden hónapok elsője, mivel a szabadság hangsúlyos megünneplése azt jelenti, hogy maga az ünneplés a zsidó közösség szerves része lesz.

Ha előre lapozunk a Szentírásban, megláthatjuk, hogy maga a Teremtés könyve is ezzel indokolta a nap és a hold megteremtését:
És mondta Isten: Legyenek világítók az ég boltozatán, hogy elválasszák a nappalt az éjjeltől és legyenek jelekül ünnepek, napok és évek számára.

Igen, az idő isteni adománya és emberi felismerése arra sarkal bennünket, hogy legyen igényünk ünnepelni!
És ha az időről és az ünnepről beszélünk, akkor tegyük fel a triviális kérdést: mi is az, hogy ünnep? Az időt Isten azért teremtette, hogy ne történjen minden egyszerre!

A zsidó hagyomány szerint az ünnep nem más, mint visszatérő köszönet. Nem össze-vissza kell köszönni, hanem kijelölt időpontokban és emlékekhez kapcsolva. Ekkor „díszbe öltöztetjük a szívünket” és persze a testünket is. Hálát adunk Istennek, hogy lelket adott nekünk, hogy megérhessük ezt a napot.

Az időhöz kötött ünnepek megtanítanak minket megköszönni, hogy ez a „hála-élmény” lelkünk szerves részévé váljon.

A zsidó filozófia sokat beszél arról, hogy az ember fizikai része alapvetően önző, mert (túl)élni akar, ám a lelki, az isteni része meg adni és köszönni szeretne. Legyen ez a domináns!

Az időhöz kötött ünnepek rászoktatnak minket arra, hogy újabb és újabb spirituális élményeket gyűjtsünk. Hogy kíváncsian éljünk, az életet minden pillanatban megköszönve.

Az időhöz kötött ünnepek rászoktatnak minket arra, hogy pusztán a múlt sérelmeiből vagy jövő ismeretlen reményeiből élni azt jelenti, hogy nem merek a jelenben élni és a jelent megünnepelni, pedig a jelen élménye, a nap megünneplése sok mindenre gyógyír lehet. A zsidó nép ezért kapta az ünnepeket, a szombatot. Hogy felfedezzük magunkat.

Az időhöz kötött ünnepek rászoktatnak minket arra, hogy az emberi szabad akarat egyik legcsodásabb élménye, hogy az Isten által adott ünnepeket én meg akarjam ünnepelni.

A rabbi többi válasza itt olvasható.
A többi lelkész válasza a fentebbi kérdésre itt olvasható.

Amikor a rendszerváltás környékén, úgy 17-18 esztendősen felismertem a saját zsidóságomat és rá 1-2 esztendőre elkezdtem hébert tanulni, szombatot és pészáhot (meg általában az ünnepeket) tartani, akkor a pészáhi étkezésem gyakorlatilag kimerült a tojás, krumpli, macesz, tej és zöldség kombóban. Illetve urbánus legenda alapján döntöttük el melyik sampon, szappan vagy fogkrém lehet a lakásunkban.

Azóta eltelt mintegy 25 esztendő.
Tanultam és tapasztaltam, és most szeretném veletek megosztani néhány tapasztalatomat. Hátha nektek könnyebben fog menni… Persze azóta piacgazdaság lettünk – ennek minden kóser örömével, és ma már bármikor vehetünk a manchesteri ortodox rabbiság (MK) által felügyelt, ünnepi kiadású Colgate fogkrémet is.
Báruh HáSem.

1) – szabadság
Talán a legfontosabb tény, hogy pészáh nem jom kipur.
Azaz pészáh ünnepe nem arról szól, hogy a lelket és a testet sanyargatni kell. Pészáh örömünnep, a szabadság ünnepe.
Tanuld meg szeretni ezt az ünnepet – minden esetleges kényelmetlenségével együtt! Hidd el, nagyon is szerethető ez a nyolc nap – hiszen önnönmagad próbatétele.

2) – kovászos
Pészáh ünnepén szigorú tilalom a kovászos (háméc) és az erjedő/kovász (szeor) ételek fogyasztása.
Mi a kovászos?
Ha az 5 fő gabonából (búza, rozs, árpa, zab vagy tönköly) készült liszt vízzel érintkezik, és ez az elegy vagy tészta 18 percen belül nem kerül a sütőbe, akkor ez a tészta már kovászosnak tekintendő és még a legeslegkisebb darabot is (kol sehu) szigorúan tilos elfogyasztani. (A 18 perc oka, hogy ennyi idő elteltével indul meg a kovászosodási (erjedési) folyamat.)

3) – érintés
Tilos elfogyasztani, azt az ételt is, amivel ez a tészta vagy elegy – bármilyen módon – kapcsolatba került (pl: kovászos uborka, sör, stb) vagy van rá bárminemű esély, hogy kapcsolatba került. (pl: bolti liszt, száraztészta, stb.)
Bizonyos haszid közösségekben létezik egy szokás (minhág), hogy még attól is tartanak, hogy magában a száraz és már kisült, kóser maceszben esetlegesen maradt néhány szem át nem sült lisztmorzsa, ami vízzel érintkezve esetlegesen megkelne.
Éppen ezért ezek a közösségek még ebben is szigorítanak, és pészáh 7 napja alatt (diaszpórában is 7 nap) nem engedik, hogy a macesz cseppfolyós dologgal érintkezzen. Értsd: nem esznek maceszgombóc leves vagy nem isznak maceszoskávét sem). Sőt, a maceszt zacskóból eszik, nehogy belepattanjon akár csak egy morzsa is a levesbe vagy bárhová.
Az átlagos askenáz vagy szefárd közösségek ezt a szigorítást (humrá) nem tartják és fogyasztjuk a beáztatott maceszt is (héberül: mácá srujá, jiddisül: gebrokszt).

4) – hüvelyesek
Az askenáz (európai származású) zsidók között szokás, hogy nem szoktak olyan növényeket enni, amelyekből (opcionálisan) lehetne csinálni lisztet.
Ennek a szigorításnak az oka, hogy a középkorban, a mély-szegénységben élő kelet-közép európai zsidó közösségek minden létező dologból megpróbáltak lisztet készíteni, hogy helyettesítsék a gabonalisztet.
És éppen szigorú hagyománnyá tették, hogy pészáh 8 napja alatt ezeket az egyébként nem kovászosodó, “nem-liszt” liszteket sem fogyasztották el, nehogy egyszer, véletlenül hasonló módon bánjanak a gabonából készült igazi-liszttel és azt is – vízzel összegyúrva – tovább tartsák tűzön kívül, mint 18 perc, és ezzel már tórai szabályt szegnének meg.
Későbbiekben ezt az “egyéb-növény-liszt-kör”-t kiterjesztették magára a növényre is, és adtak neki egy gyűjtőnevet: kitniot, azaz hüvelyesek, mivel legsűrűbben a borsó, a bab vagy lencse volt ezen lisztpótlék alapanyaga.
A későbbiekben ehhez a csoporthoz hozzátettek olyan, a középkorban még ismeretlen (vagy csak a Talmudból ismert) növényeket is, mint pl: kukorica, rizs, csicseriborsó, szezámmag, mustármag, stb.
Vannak, akik még ebben is szigorítanak, és a földimogyorót is kitniotként kezelik, bár Mose Feinstein (OH. 3:63) szerint az nem az.
Természetesen ez a szigorítás ma már elvesztette vallásjogi jellegét, ám a hagyomány ereje olyan erős, hogy az askenáz, – így a magyar – közösségek is őrzik ezt.
A ktiniotról elég sok cikk jelent meg pro és kontra: Én is írtam egyet:
De más is… egyszer és még egyszer és harmadszor
És íme egy “OU” kitniot lista.
És természetesen olvasható az izraeli konzervatív rabbiság (Golinkin rabbi) 25 oldalas döntvénye is történelmi háttérrel.

Akkor most mi a teendő a kitniottal?
– Tudni kell, hogy a kitniot és az ebből készült termékek nem számítanak homec-nak (kovászosnak), ám az askenáz zsidók akkor sem fogyasztják ezt pészáhkor.
(Amiképpen a kóser állatok hátsó fele is kóser, de az askenáz zsidók hagyománya, hogy azt nem eszik meg, és még sorolhatnánk a törvénnyé vált szokásokat)
– Ne ijedj meg, ha szembejön veled egy adag popcorn, vagy egy zacskó szotyi – csak lehetőség szerint ne edd meg, ám megsemmisíteni azért nem kell! Add oda egy koldusnak.
– a kitniot: “batel berov”, aminek fordítása: “elveszik a többségben”.
Ez azt jelenti, ha egy ortodox askenáz zsidó elé véletlenül (bedieved) olyan pészáhi kóser(!) étel kerül, amiben a többség: “nem kitniot”, és nincs is benne “látható kitniot”, akkor az elfogyasztható. (pl: mustárral és napraforgó olajjal ízesített paprikasaláta), ám szándékosan ilyet nem lehet készíteni, erre a háláhára hivatkozva!
(Források: Rema 453:1 / Mishna Brurah 453:9, Pri Chadash 453:1, Elya Rabbah 453:4, Shulchan Aruch Harav 453:5, Chayei Adam 127:1, Az Nedberu 8:20:4.)

5) – pészáhi hús
Nagyon sok étel fogyasztható külön pészáhi kósersági pecsét nélkül, hiszen a fentebb tanult
“(gabona + víz) x 18 perc = homec” képlet
még véletlenül sem található meg bennük…
Azaz, nyugi…
És erről korábban már is írtam, ami itt olvasható.

Ám most egy dolgot szeretnék kiemelni, ugyanis egyik rabbikollégám (nevének kiírására nem vagyok felhatalmazva) – a cikkemet elolvasva – privát kérdést intézett hozzám, miszerint, hogyan értelmezem a fentebbi cikkem – nyomtatott sajtóban is leírt következő mondatát:
“Hús — Ha kósersági igazolással bírnak (akár friss, akár fagyasztott) és az eredeti csomagolásban vannak, akkor ezek egész évben kovász-mentesek, tehát nem kell külön felügyelet pészáhra.
Ez nem vonatkozik a darált húsra, amihez esetlegesen kiegészítőket tehetnek.
További információ itt található vagy itt található.”

A hozzám levelet író rabbi véleménye szerint ebben az állításban tévedek és ennek az állításnak a publikálása – rabbinikus oldalról nem volt helyes, mert az emberek elfelejtik a pészáhi vágás fontosságát.
A rabbi véleménye szerint evidencia (meg persze hagyomány), hogy kell ún. “pészáhi vágás”, akár a só, akár az eszközök – egész évben használt – ezért nem pészáhi kóser mivolta miatt.
Ezen rabbi határozott álláspontja: pészáhkor CSAK a pészáhi vágásból lehet enni, mert az esetben külön figyelnek minden edényre, sóra és még a dolgozók ruhájára is.

A rabbi megjegyzéséért nagyon hálás voltam több ok miatt is:
– Amikor egy vallási kérdésben két rabbi beszélget, az mindig öröm, hiszen ezáltal fejlődik a vallásjog, és lesz a közösség minden tagja bölcsebb.
– Tudunk beszélgetni olyan vallásjogi és aktuális kérdésről, amiről eddig még sohasem volt szó a magyar rabbikaron belül.

Sajnálatos módon a kérdés nagy részben a – nem általam szerkesztett – újságcikk hiányos közlése miatt jöhetett létre, mivel a nyomtatott verzióból kihagytak – általam online leírt – nagyon fontos részeket.
Pl. nem látszottak azok a netes verzióban mellékelt cikkek (linkek), amelyek azt a kérdést járják körbe, amiről a rabbi is és én is írtam. (a fentebbi mellékelt cikk-részletben már látszanak).
És itt van az a piros betűs kiírás, ami szintén kimaradt a szerkesztett cikkből, bár én leírtam és pirossal ki is emeltem, miszerint:
Mielőtt a listát megnéznénk, ki kell jelenteni, hogy igyekezzünk minden termékből olyat venni, amin van pészáhi hekser!
Ez a lista abban a szituációban válik fontossá, amikor és ahol nem kapható pészáhi árú.
A listában – nagy részben – oly élelmiszerek találhatóak, amelyeken már van sima/hétköznapi hekser.
Ha a linkek és ez a pirossal írt 3 mondat is benne lett volna a nyomtatott verzióban, akkor a fentebbi rabbi kérdése nagy részben okafogyott lenne.
De éppen az általa feltett kérdés miatt, örülök, hogy előkerült a vallásjog eme érdekes része, hiszen ettől függetlenül természetesen jogos és fontos a rabbi hozzám intézett kérdése.
Mert ebben a nagyon rövid cikkben nem fogalmaztam eléggé egyértelműen és éppen ezért került elő a cikkem elején már tárgyalt kérdés: a minhág (szokás) fontossága versus vegytiszta vallásjog – a pészáhi vágás kapcsán is. Azaz, ahol szokás a pészáhi vágás, ott ez marad szokás!
Ennek egyik oka, amit a cikkem elején írtam: “pészáhkor mindenben szokás szigorítani.”

De ennél lehet tovább gondolkodni, hiszen a mi esetünkben van egy ország, (Magyarország) ahol havonta 1-2x vágnak és éppen ezért – időtlen idők óta – szokásban van a különleges “pészáhi vágás”.
Ezt tiszteletben kell tartani és meg kell őrizni, szemben pl. Amerikával vagy Izraellel, ahol több száz vágóhídon vágnak nap, mint nap, és éppen ezért maximálisan figyelnek minden apró részletre, így gyakorlatilag mindegyik vágás pészáhi is lehetne.

(Most nem szeretnék a metsző kb. 37 fokos, a mészárosok kb. 20 fokos késének kérdésében, és a langyos víz és a langyos áztatóedény háláhikus problematikájában elmerülni, illetve arról beszélni, hogy még a durva szemű kóseroló sóról is értekezik az egyik legismertebb ortodox honlap, mert a hangsúly nem ezen van, hanem a “helyi szokás” erején, ami, mint érzelmekből kialakított vallásjogi tény itt él közöttünk – pláne pészáh kapcsán. (Lásd kitniot kérdés…))

A fentebbi soraim természetesen nem visszakozás és nem azt jelentik, hogy a “nem pészáhi vágás”-on vágott hús “homec” lenne, mert természetesen nem az, mivel nincs benne a “gabonaliszt + víz” együttállásából keletkezett tészta, ám – mint mondtam és írtam – pészáh ünnepén mindig gondoljunk arra, hogy a lehető legkóserebbet válasszuk, ezért – ha van rá lehetőségünk (lekáthilá) mindig válasszuk a pészáhi vágást!
Természetesen én is azt teszem, mert ez a magyar szokás, (mint a “kitniot” az askenázoknak, vagy a “mácá srujá” tilalma a haszidoknak).

6) – a kedvenceim I.
Amerika elrontották pészáhi a Coca Colá-t!!!
Tudtad?
Eredetileg kóser volt pészáhra…
Aztán az amerikai közvélemény – egészségre hivatkozva – lecseréltette a cukrot “kukoricaszirup”-ra, és ezzel Coca Cola hivatalosan is “kitniot”-tá vált.
Bukta…
Ám igény volt rá, és a new york-i zs-lobby elég erős volt ahhoz, hogy pészáh tiszteletére ismét elővegyék az eredeti, cukros receptet, és dübörög az ipar.
Immáron sárga kupakkal…
Sajnos ez Magyarországon nem kapható.
Apropó, a “stevia” édesítő viszont teljesen jó pészáhra…
Gondolom nem tudtad, hogy ha diétázol, akkor egy őszirózsát raksz bele a kávédba??

7) – a kedvenceim II.
Szóval ezen az üvegen (könnyezve fotóztam le!!!) – ott van minden kérdés és válasz, amiről korábban beszéltem.Olvasható információk:
– tartalmaz kitniot-ot,
– tejporból készült
– a tejpor alapanyagául szolgáló tej fejésekor nem volt kósersági felügyelet. (háláv nohri)
és mindezek ellenére:
kóser pészáhra, — tádádádááááá
amit az amerikai OU rabbisága igazol, és az izraeli főrabbi hivatala is ellenjegyez.
Persze ezt a nutellát csak azok fogyasztják majd el, akik esznek kitniot-ot és háláv nohri-t – és én meg bebuktam…— És ilyenkor inog meg az ember fia…

8) – jó tanácsok
– Ne tedd önmagad számára élvezhetetlenné az ünnepet!
– Ne legyél kényszeres mindent kidobó és semmit sem megevő!
– Mindig kérdezd meg a rabbidat, aki biztos fogja tudni, hogy mi jó neked, hiszen mint láthatod, elég komoly mozgástere van a rabbinak és még mindig a háláhának megfelelő módon tudod megtartani a pészáhot.
– Minden kiszámítható, tervezhető… tehát tényleg nincs ok a pánikra, csak fel kell készülni az ünnepre… amiképpen a hétköznapokra is.
Ne feledjük!
Pészáh:
– A hagyományaink felfedezése.
– A saját zsidóságunk megtalálása.
– Az identitásunk megőrzése a vallásgyakorláson keresztül.
– Az öntudatunk megerősítése.
– Ez a mi saját ünnepünk.
– Az ünnepnek vannak vallási törvényei.
– Éljük meg a zsidóságunkat, mint élő hagyományt.

BONUS:
És ezért már megéri Izraelbe kivándorolni? – pészáhi Milka csoki!

Miként lehet a különböző vallásokat a mindennapokban is gyakorolni?
Hogyan jelenik meg a hívők, gyakorlók hétköznapjaiban a saját vallásuk?

Sokszor éri a hívő embereket az a vád, hogy csak a templomban hívők igazán. Van persze, akire ez igaz is lehet, és van, akire nem. Ezúttal arra voltunk kíváncsiak, hogy mit tehet, mit tesz egy vallását gyakorló ember a hétköznapokban azért, hogy a vallását a rohanó mindennapokban is megélhesse, gyakorolhassa.

A konkrét kérdésünk így hangzott:
Miként gyakorolható, hogyan jelenik meg az ön vallása a hívők, gyakorlók mindennapjaiban?

Válaszom itt olvasható:
A kérdésre van praktikus és természetesen van vallásjogi válasz is.

A mai, XXI. századi világban a zsidó vallásban hívők elsősorban a közösségekben, a zsinagógákban (héberül: bét kneszet, a gyülekezés háza) gyakorolják a hitüket, a vallásukat, amiről bárki meggyőződhet, hiszen Magyarországon, a Mazsihisz zsinagógái nyitottak és szívesen látjuk a zsidókat, nem zsidókat, a híveket, és a nem hívőket. A hagyomány csodái nyitottak mindenki számára.

Rabbiként hiszem és tanítom, hogy az első lépés a zsidó hit gyakorlása és megismerése felé: a közösség.

A közösség nem helyettesíthető könyvekkel vagy Youtube-bal. Ma olyan zsidó generációkról beszélünk, akik a 20. század történelmi kataklizmái miatt – általánosságban szólva – nem hoztak „otthon”-ról zsidó életet, zsidó ismereteket, mert sokszor még vallásukat és származásukat is eltagadták a gyermekektől.

Éppen ezért – napjainkban – elsősorban a közösségi élmény adja meg a közeledőknek és a híveknek az erőt egy komolyabb lépéshez. Ha ez megvan, akkor jóval könnyebb lehet a mindennapokban is megélni a zsidóságot. És lépésről lépésre kialakulhat egy pozitív zsidó identitás, ami azt jelenti, hogy egy politikusi bonmot-t átalakítsak: nem elég zsidónak lenni, annak is kell látszani – tettekben, értékrendben és mindennapi döntésekben.

Ez többek között azt jelenti, hogy egy vallását gyakorló zsidó ember kóser módon étkezik, szombaton nem dolgozik. A zsidó férfi fedetlen fejjel sehol nem jelenik meg, azaz már a megjelenésén is látszik, zsidó emberről van szó. Szerencsére ma ezt Magyarországon megtehetjük, még ha nem is könnyű, mert – sajnos tudjuk –, érhetik és érik is az embert verbális inzultusok.

Ami a kóser életmódot illeti, az nem olyan egyszerű, mint egy sapka, ám határozott véleményem, hogy kis odafigyeléssel, szervezéssel ez is megoldható. Egyszerűen dönteni kell, hogy ezt vagy azt nem eszem meg. Mint egy zsidó diéta, csak ez a lélek egészségéért. Ha sikerül, akkor a mindennapok már tapinthatóan is zsidó mindennapokká válnak.
És persze a szombat.
Amikor a zsidó családok elutaznak a „Sábát bolygóra”. Kikapcsolják telefonjaikat, a televíziót és egymással illetve a Jóistennel vannak elfoglalva. A vallását gyakorló zsidó ember így él, és ami a talán legfontosabb, így is neveli a gyermekeit.

Vallásjog szerint az számít zsidónak, akinek (legalább) az édesanyja zsidó vagy ő maga áttért a zsidó vallásra és ezáltal magára nézve kötelezőnek tartja a vallási előírásokat.
Ám a huszadik században elhangzott egy csodaszép mondás, amin érdemes elgondolkodni: „nem az számít zsidónak, akinek az édesanyja zsidó, hanem az, akinek még az unokája is az.”

A rabbi többi válasza itt olvasható.
A többi lelkész válasza a fentebbi kérdésre itt olvasható.

A spirituális élmény ugyanolyan tudatmódosult állapot, mint a drog, vagy a szex okozta mámor?
Hol éli meg az ember a spirituális élményt az agyban, a szívben, vagy teljesen máshol?
Az agy csupán egy kijelző?
Létezik két egyforma spirituális élmény?

Nemrégiben megjelent nálunk egy írás, miszerint tudósok egy kísérlet alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a spirituális élmény olyan az agynak, mint a szex, meg a drog. Illetve azt állapították, meg, hogy bizonyos spirituálisnak mondott élmények hatására, a kísérleti alanyoknál, az agynak ugyanazon területe volt aktív, mint amikor szexuális örömben, vagy épp drog okozta mámorban van része az embernek. Adta magát a kérdés, vajon mi a véleményük, mi jut eszükbe erről a kutatásról a vallások tanítóinak. Mi megmutattuk nekik az említett cikket és megkérdeztük őket.

A konkrét kérdésünk így hangzott:
Mi a véleménye arról, hogy tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a spirituális élmény olyan az agynak, mint a szex, vagy a drog?

Darvas István főrabbi válasza itt olvasható:

A kérdés alapjául szolgáló cikkben is megjelenik, hogy csak egy adott csoportot, a mormonokat vizsgálták, ezért semmiféle szabályszerűség nem állapítható meg, de a borfogyasztásról azért beszélhetünk ennek kapcsán. Peszáh ünnepén, a két Széder-este alkalmával összesen nyolc pohár bort iszunk meg, ami egyik bölcsünknek annyira nehezére esett, hogy a Peszáh után hét héttel következő Sávuot ünnepig borogatta a homlokát. Spirituális élmény lehetett a javából!

Van olyan részegségről szóló hagyományunk, amely éles határvonalat tesz a spiritualitás és a stimulánsok használata közé. Történt, hogy Áron, a főpap két fia, Nádáv és Ábihu valamilyen hibát elkövettek a szentélybeli szolgálatuk során, és ezért kijött a tűz az Örökkévaló színe elől, megemésztette őket és meghaltak az Örökkévaló színe előtt”(3Mózes 10:3). Nádáv és Ábihu tragédiája kapcsán nem egyértelmű, hogy mi volt a vétkük. Bölcseink egy része szerint részegen mentek be a Szentélybe, miként erre a tórai szövegből következtetni lehet: „És szólt az Örökkévaló Áronhoz, mondván: Bort és részegítő italt ne igyál, te és fiaid veled együtt, midőn bementek a gyülekezés sátorába, hogy meg ne haljatok…” (uo. 8-9).

Szimha Bunim (1767-1827) megfogalmazta, mi a gond a részegen végzett szolgálattal: „A kohén köteles volt emelkedett lélekkel és örömmel végezni szent szolgálatát. Miért tiltja a Tóra ittas papok belépését a Szentélybe? Hiszen a zsoltárban (104:15) írva van: „Bor vidítja az ember szívét”. Igaz, de a Tóra különbséget tesz a külső hatásra kiváltott, illetve a belső öröm között. Írva van ugyanis az is: „Az Örökkévaló cselekedetei egyenesek, vidítják a szívet” (Zsoltárok 19:9). Isten parancsainak teljesítésekor az utóbbira kell támaszkodni, és miként a Tóra megtiltotta, nem szabad külső „segítséget” igénybe venni.

A rabbi többi válasza itt olvasható.
A többi lelkész válasza a fentebbi kérdésre itt olvasható.

2017-et írunk.
Mintegy 10 esztendeje jött le hozzánk, a Bét Sálomba “a Viki”.
Sok kérdést tett fel és sok kérdésre adott választ, ami még több kérdést generált. Még mielőtt kiment volna Amerikába, 2008-ban Seres Attila csinált egy videointerjút vele.
Igazi kordokumentum…

Eltelt 10 év…
2017-et írunk.
Megjelent ismét egy interjú, amelyben egy lány – a new york-i rabbiképző intézet hallgatójaként – arról beszélt, hogy rabbi akar lenni, mert a Tóra az élete és a közösség. Betért, mindent a Tóra tanításának szentelt, úgy beszélt Isten iránti szeretetéről, ahogy kevesen tudnak Magyarországon. Mély és átélt szenvedéllyel, a zsidó nép legmélyebb szeretetével. De vannak a világon olyan ultraortodox zsidó gondolkodók, akik szerint ő egy lány és ezért nem lehet arról hírt adhat, hogy egyáltalán a világon van.

Fáj nekem, hogy itthon nem tud dolgozni, mert nő.
Fáj nekem, hogy elvesztettünk egy elkötelezett zsidót.
A neológ mozgalom megalakulásának históriája pontosan erről mesél. Hogy mindenkit meg kell hallgatni, és mindenkinek mesélni kell, és mindenkit tanítani kell.
Nem kell egyetérteni mindenkivel, am az élet és a jelenlét csodáját meg kell köszönni a Fennvalónak minden pillanatban.

A MAZSIHISZ egyik feladata, hogy erejét, befolyását arra használja fel, hogy a zsidó hangokat felhangosítsa, hogy újrélessze, majd színessé és vonzóvá tegye a honi zsidó közösségi életet, mert ez az.
Vikivel most, 10 esztendő után megjelent egy on line interjú, a MAZSIHISZ honlapján, amit a legjobb magyar újságírók egyike, Kácsor Zsolt (közösségünk tagja!) készített.
Olvassuk szeretettel!A Tóra élő erő: a betűi lángolnak, de elégni nem tudnak (az eredeti cikk a címre kattintva olvashatóvá válik.

Remélem, ha visszanézek ötven év múlva az életemre, el tudom mondani magamról, hogy jó zsidó voltam: integritással éltem, a halacha útján jártam, nem magamat imádtam, hanem nálamnál valami sokkal többet, nagyobbat – nyilatkozta a MAZSIHISZ-nak Bedő Viktória, aki a híres new york-i rabbiképző, a Jewish Theological Seminary hallgatója.

Viktória nem szeretné, ha rabbinátusa szempontjából a neme meghatározó lenne, hiszen ugyanazokat a szövegeket, történeteket, értékeket fogja tanítani és megtestesíteni, mint férfi kollégái. Mint ő maga fogalmaz: „egy szép napon, ha az Örökkévaló is úgy akarja, rabbi leszek – nem pedig női rabbi”.

A családjában vallásos neveltetésben részesült? Mennyire volt fontos odahaza a mindennapokban a zsidóság?

A családom “nagyünnepes” katolikus, vagyis leginkább csak karácsonyt és húsvétot ünnepeltünk. Általános keresztény neveltetésben részesültem, de az egyház dogmái és értékei minimális szerepet játszottak otthon. Tinédzser koromban ismerkedtem meg a zsidósággal, egyrészről a gimin keresztül, a Lauderben, illetve egy évet Seattle-ben töltöttem egy zsidó családnál. Ott szerettem igazán bele a judaizmusba, és a következő évben betértem. Persze a történet ennél kicsit bonyolultabb mind lelkileg, mind logisztikailag, meg szebb és emberibb, de dióhéjban ennyi.

Milyen tanulmányokat folytatott Magyarországon, s miért éppen a  Jewish Theological Seminary (JTS) hallgatója lett?

Budapesten először a József Attila, majd a Lauder Gimnáziumba jártam. Végzősként nem voltam benne biztos, hogy melyik egyetem felelne meg – érdekelt az irodalom meg a vallástudomány, de a politika, államtudomány is vonzott. Döntésképtelenségemben elvetettem az egyetem ötletét és Izraelbe költöztem, ahol jesivában tanultam két évig. Ott, Jeruzsálemben láttam először a Talmud egy lapját, és ismerkedtem meg a rabbinikus irodalommal, szövegekkel. Mindeközben rengeteg amerikai zsidó ismerősöm és barátom volt, akik mind azt javasolták, hogy ha nem vagyok benne biztos, hogy melyik akadémiai pálya vonz, akkor próbáljak meg amerikai egyetemre jelentkezni, ahol az úgynevezett „liberal arts” oktatásban különböző tárgyakat lehet párhuzamosan tanulni. Nyertem egy ösztöndíjat a Brandeis University-re, ahova kimondottan azért jelentkeztem, mert ott működik az ország legnagyobb presztizsű judaisztika tanszéke. Végül judaisztikából és nemzetközi tanulmányokból szereztem meg a BA-mat. A Jewish Theological Seminary-re azért jelentkeztem pár évre rá, mert véleményem szerint a legjobb nem ortodox rabbiképző. Ezek között  a JTS a hagyományosabb rabbiképzők közé tartozik. Nálunk fontos mind a halacha – zsidó vallásjog –, mind pedig a magas szintű akadémiai Tóra és Talmud oktatás-tanulás. Korábban imádtam jesivában tanulni, és mindenképp olyan rabbiképzőbe akartam menni, ahol erős hangsúlyt fektetnek a bét midrásra – hagyományos zsidó tanuló ház –, de mégis egyetemi szinten zajlik a tanítás.

Mikor fogant meg a gondolat, hogy rabbitanuló (s majdan rabbi) szeretne lenni?

Maga a gondolat, hogy majd egyszer rabbi leszek, már nyolc-kilenc éve foglalkoztat. Amióta aktív vagyok a zsidó közösségekben, szerettem volna valamilyen vezetői pozícióban lenni, és a rabbinátus természetesen erre remek lehetőség. Elsősorban az örökös Tóra tanulásra és tanításra vágytam, de minél több rabbival találkoztam, annál egyértelműbbé vált, hogy az emberekkel foglalkozni, pasztorális munkát végezni is esszenciális egy rabbi számára. Gyerekkorom óta olyan munkát képzeltem el magamnak, ahol emberekkel kell foglalkoznom. Az egyetemi éveim alatt abban reménykedtem, hogy az akadémiai világban fogok kutatni és tanítani modern, 19. századi zsidó történelmet. Bár sok mentorom és ismerősöm mondogatta, hogy menjek rabbiképzőbe, én féltem attól, hogy a vallási életem „professzionálizódása” eloltja majd a spirituális szomjamat. Gyakori panasza a rabbiknak, hogy míg a hívek vallási, érzelmi, intellektuális életét gazdagítják, addig a sajátjuk egyre sivárabb. Engem ez a gondolat annyira megrémített, hogy évekig gondolni sem akartam a rabbinátusra. Végül az egyetem elvégzése után, amikor kutatásban dolgoztam, akkor ébredtem rá: megőrülnék, ha az egész életemet egy könyvtárban kéne leélnem. Az extrovertált személyiségemhez nem illik a phd-zés. Vagyis az emberek, a zsidó hagyomány és szövegek iránti szeretetem ötvözete vezetett rá, hogy rabbinak kell tanulnom.

Mióta él New Yorkban, s hogyan látja, a tapasztalatai szerint melyek a legfőbb azonosságok és legfőbb különbségek az ottani zsidó közösségek és a budapestiek között?

Egy évet éltem eddig New Yorkban, és most Jeruzsálemben fogom folytatni a tanulmányaimat egy évig. Utána vissza fogok költözni New Yorkba. Az ottani zsidó közösség – amely, fontos hozzátennem, nem feltétlenül az átlagos amerikai közösség – hasonlít a magyarra annyiban, hogy liberális, világi szemléletű, kozmopolita, és közép illetve felső-középosztálybeli. Őket is, mint minket, foglalkoztatja az antiszemitizmus – bár ők, okkal, kevésbé félnek tőle –, az anti-izraeli megmozdulások – utóbbi ránk annyira nem jellemző –, és a politika általában. A zsidó fiatalok nagyon aktívak a politika világában mindkét közösségben. New York – mint Budapest – hosszú zsidó múlttal bír, és jóval nagyobb zsidó közössége van, mint a környező városoknak, országoknak. Ezt mind a new york-i, mind a budapesti zsidók büszkén viselik. Természetesen ezt nem csak a zsidók tudják: „Jew York” és „Judapest” nem hiába szúrja a szélsőjobbosok szemét. Azt, hogy mások, elsősorban antiszemiták, „zsidó” városnak hiszik mindkét metropoliszt, meghatározó az ott élő zsidó közösségek identitása számára.  De legalább ennyi különbséget is fel tudok sorolni. A new york-i zsidó közösség sokkal nyitottabb a változásokra, több és jobb zsidó oktatásban részesültek. Ami azt illeti, a new york-i zsidók arról híresek, hogy rengeteg pénzt fektetnek bele a gyerekeik zsidó oktatásába. Talán túl sokat is, ha engem kérdeznek. Nem csak a tudásuk erősebb, hanem az identitásuk is. Zsidónak lenni büszkeség, sosem szégyen New Yorkban. Sokféle zsidó van, és, pár kivétellel, az eltérő zsidó közösségek tisztelik egymást. A pluralizmus általános, sőt kimondottan zsidó értéknek számít. A szatmári hászidoktól a meleg modern ortodox zsidókon keresztül a fekete bőrszínű szekuláris humanista zsidókig minden és mindenki megtalálható. És mindenkinek van zsinagógája, vagy közösségi háza, amelyet saját maguk tartanak fenn. Ez azt is jelenti, hogy a közösségek kevésbé „top down”, nem felülről lefelé irányuló döntések alapján működnek, és nem szűrik össze a levet világi politikusokkal, legalábbis nem nyilvánosan. Mivel senki sem kap egy cseppet sem az államtól, több lehetőség van a közösség demokratizálására. Viszont a filantrópiaalapú közösségépítésnek megvan a hátránya is. Az amerikai zsidó közösségekben – mint ahogyan az amerikai politikában is – a pénz beszél.  Néha néhány nagyon gazdag ember dönti el, hogy milyen programokba fektetünk bele pénzt.

Olvastam a Szombatban a nők helyzetéről szóló körkérdésre adott válaszát. Mit gondol, mikor történhet meg a nők teljes egyenjogúsítása a vallási életben, a zsinagógákban? Megtörténhet egyáltalán?

Kérdés, hogy milyen zsinagógáról van szó, és hol. Nem gondolom, hogy az ortodox zsidó közösségekben lehetséges a nők vallásjogi egyenlősítése. Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos helyzetekben és kontextusban a nők nem egyenlőek a férfiakkal az ortodox kehilákban. Azt sem jelenti, hogy nem fognak törekedni arra, hogy a nőknek minél több szerepe legyen a zsinagógai életben. Ez a folyamat már réges-rég elkezdődött, már a felvilágosodással, és nem lehet megállítani. Persze lesz, aki megpróbálja! Ez lesz az ortodoxia egyik nagy harca a következő században, és mint ahogyan a charediek is „leváltak” az ortodoxiáról, előbb utóbb a modern ortodoxia és a mainstream ortodoxia is búcsút vesz majd egymástól. Elképzelhető, hogy lesznek a modern ortodoxiának olyan irányzatai, amelyek megpróbálják teljesen egyenlősíteni a nőket, de onnantól kezdve csak névben maradnak ortodoxok, és valószínűleg ott sem sokáig. A progresszív, vagy nem-ortodox irányzatokban lehetséges, sőt, előbb-utóbb kötelező lesz az egalitáriánizmus. Ez már a legtöbb közösségben megtörtént. Ha a neológia fennmarad, előbb-utóbb egali lesz. Szerintem inkább utóbb, mint előbb – lassú folyamatok ezek, főleg Magyarországon. Erről írtam a Szombatban.

Mik a távlati tervei? Szeretne Amerikában maradni, vagy visszatér Magyarországra?

Kevés biztosat tudok mondani a távlati terveimről, de mindenképp szeretnék közösségi rabbi lenni, miután felavattak, illetve az elkövetkező öt évben szeretnék családot alapítani. Mindkét tervemet reálisabban, jobban tudom Amerikában kivitelezni. Esetleg sok év múlva, miután már dolgoztam évekig, el tudom képzelni, hogy visszajöjjek pár évre. Ez attól is függ, hogy a szüleimet ki fogja gondozni, hogyan tudom őket segíteni a távolból, de ez egyelőre nagyon messze van. Most a szüleimnek több energiájuk van, mint nekem! Nehéz most elképzelnem, hogy otthon helyezkedjek el, mert lehetetlen lenne munkát kapnom, arról nem is beszélve, hogy nem szeretnék „női rabbiként” funkcionálni. Nem szeretném, ha a nemem meghatározó lenne a rabbinátusom számára. Ugyanazokat a szövegeket, történeteket, értékeket fogom tanítani és megtestesíteni, mint a férfi kollégáim. Egy szép napon, ha az Örökkévaló is úgy akarja, rabbi leszek – nem pedig női rabbi. Ezt Magyarországon ma kevesen értik. Itthon egy nőnek, aki foglalkozását tekintve rabbi, megállás nélkül azt kell, kellene bizonyítania, hogy joga van a saját munkájához. Sok víznek kell lefolynia a Dunán ahhoz, hogy ez megváltozzon. Nekem viszont csak egy életem van, a genderről való konstans harcokat unom, a szexizmust pedig nehezen tűröm.

Ha elképzeli magát ötven év múlva, akkor milyen életúttal lenne elégedett? Mik azok a legfőbb életcélok, amiket a pályája során el szeretne érni?

Ötven év múlva elégedett leszek, ha többen el tudják rólam mondani, hogy ott voltam velük a legnagyobb fájdalmukban és örömükben, hogy valódi emberi kapcsolatokat építettem, amelyeken keresztül megláttam bennük Isten képmását, és ehhez méltóan bántam velük. Remélem, hogy minél több embernek meg tudtam mutatni, hogy a Tóra egy élő, releváns, véget nem érő, most is történő és zajló erő kiáradása, a betűi lángolnak, de elégni nem tudnak. A Tóra sokkal több, mint egy szöveg, annak ellenére, hogy gyakran csak az összefolyó héber betűket látjuk, és hagyatéknak pedig nagyon egyedi, mert nem lehet a padláson hagyni.  A Tóra tanulása, értelmezése és élése nem csak a múlt emlékéről szól, hanem a még meg nem született generációk jövőjéről. Vagyis zsidónak lenni iszonyú nagy felelősség. Nem csak felmenőink emlékét őrizzük, és saját életünknek adunk értelmet. Az, hogy mi milyen zsidóként élünk a Tóra segítségével, meghatározza az életminőségét azon zsidóknak is, akik még gondolatban sem léteznek. Ha jól végzem a munkámat, több zsidó fogja leélni az életét ezzel a felelősségtudattal. Leginkább azt remélem, hogy ám jiszróel  – a zsidó nép – szolgálatában nem fogom elfelejteni, hogy elsősorban Isten szolgája vagyok. Eved Hásemnek – Isten szolgájának – lenni az igazi munka, nem rabbinak. Vagyis remélem, ha visszanézek ötven év múlva az életemre, el tudom mondani magamról, hogy jó zsidó voltam: integritással éltem, a halacha útján jártam, nem magamat imádtam, hanem nálamnál valami sokkal többet, nagyobbat. Hogy nem csak tiszteltem ezt a Többet-Nagyobbat, hanem küzdöttem is Istennel, mint Ávráhám és Jákov, Mose, és a próféták többsége. És hogy mindeközben ebben a küzdelemben az élettel járó fájdalmaktól és a modernitással járó kiábrándultságtól nem váltam túl cinikussá. 

Kácsor Zsolt

———

És végül legyen itt egy páratlan interjúsorozat, amit a “Viki-jelenség” indított el tíz esztendeje, amikor kinyitotta Pandora szelencéjét.
A nemi szerepek kérdése a vallásban, illetve – részben ezzel összefüggésben – a tradíció korszerűsítésének paradoxona ugyanis régóta kibeszéletlenül porosodik a magyar zsidóság padlásán. Pedig könnyen lehet, hogy éppen errefelé kellene keresnünk a kiutat a hazai zsidó hitéletnek – sőt talán még a közéletnek is – a folyamatosan eszkalálódó válságából. Néha – többnyire laikus körben – fel-fellángol egy-egy indulatos vita, de azok rendszerint szalmalángként hamar elhamvadnak, és visszaadják a terepet a kicsinyes, méltatlan, haszonleső politikai csatározásoknak.

Seres Attila úgy gondolta, ez az izgalmas felvetés ennél többet érdemel, ezért kikérte a hazai zsidó hitélet tizenegy tekintélyes szereplőjének tanácsát, véleményét. Külön megtiszteltetés, hogy közöttük nyolc, változatos irányzatú közösségeket vezető, aktív rabbi is vállalta, hogy kamerája előtt kifejtse az álláspontját.

Beszélgetőtársaim névsor szerint foglalnak helyet az alkalmi Sulhán Aruh-nál, azaz terített asztalunknál:
Balázs Gábor az Amerikai Alapítványi Iskola akkori igazgatója, a modern ortodox Pesti Súl frontembere
Darvas István a BZSH Nagyfuvaros utcai zsinagógájának akkori rabbija, a Mazsihisz neológ rabbitestületének tagja
Ehrenfeld Aser izraeli hagyományőrző rabbi, jelenleg a Debreceni Zsidó Hitközség rabbija
Kardos Péter a BZSH zuglói körzetének főrabbija, a Mazsihisz neológ rabbitestületének tagja, az Új Élet főszerkesztője
Kelemen Kata a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség rabbija (reform irányzat)
Köves Slomó az EMIH vezető rabbija (haszid irányzat, Chabad Lubavics mozgalom)
Dov Levy az Amerikai Alapítványi Iskola modern ortodox rabbija
Peresztegi Ági a modern ortodox Pesti Súl alapítója
Raj Ferenc a Bét Orim Reform Zsidó Közösség rabbija
Schőner Alfréd az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem rektora, a Mazsihisz neológ rabbitestületének tagja
Verő Anikó a BZSH lágymányosi Bét Sálom Zsinagógájának rebecenje

Nézzük szeretettel!

Levelet kaptam…
Szívből jött… és megérintette az enyémet…
Kérdéseket tettem fel magamnak… és megválaszoltam azokat…
Évtizedeket tanultam a zsidó hagyomány… és most mégis egy új kapu nyílt meg….

Radnóti Zoltán
Budapesti Rabbinátus Testületi Elnöke
1075 Budapest Síp utca 2
413-5580

Mélyen Tisztelt Elnök Úr!

Alulírott, H……. Tamás, ez úton szeretném kinyilvánítani hitbéli áttérésem kérelmét Református hitemről a Zsidó hitre.
Magyarázatomat az alábbiakban ismertetem:

Apám, H……. (született G….) Sándor egész családja zsidó hitű volt, – elbeszélések szerint, – meglehetősen vallásosak.
Mindannyian a Kozma utcai temetőben nyugszanak, ahová  engem gyerekként, apám többször elvitt magával.
A közbejött háborús események miatt azonban ezek, és  a zsidósághoz való tartozás egyre inkább rejtőzködéssé kellett változzon. Így is, sajnos apám egyik testvére a munkaszolgálat áldozata lett.
Anyám, C…… Eszter, vallásos, református, osztrák-származású családból származott és kikötése volt a házasságkötéshez, apám reformátussá történő áttérése.
Így aztán engem reformátusnak kereszteltek, sőt, 7 évig a háborút követően a Budapesti Református Gimnáziumba jártam, annak államosításáig.
Feleségem, aki nemrég hunyt el (T….. T…… 1939 – 2017) egy meglehetősen patinás, középpolgári, nagy nyírségi zsidó család sarja.
A Holokausztot, Pestre költözésükkel tudták elkerülni, de a gettót nem. A gettó szörnyűsége alatt a feleségem testvérei közül egy meg is halt.
Érettségim (I. István gimnáziumban) után, származásom miatt nem vettek fel az egyetemre, de némi kerülővel – esti technikum, majd az esti egyetem elvégzésével – sikerült gépészmérnökként végeznem, a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki szakán. 

Házasságunk, mely 60 évig tartott, mély egybekovácsolódott egység volt, melyben a kor adottságai szerint a lehető legjobb körülményeket biztosítottuk két lányunk felneveléséhez.

Egyikül PhD, másikjuk mérnök-tanári diplomát szerzett.
Nekem, a feleségem jelentette az otthont, a biztonságot, a lelki támaszt.
Igazi TÁRSAM volt, azaz voltunk egymásnak.
Sajnos, a múlt év végétől leukémiát állapítottak meg nála, mely eleinte nem tűnt kezelhetetlennek, de a folyamat hirtelen felgyorsult és bekövetkezett a vég.

Utolsó napjaiban szerettei körében elmondta elképzeléseit a család jövőjéről, és ebben kérte a lányait, valósítsák meg akaratát – melyet teljes mértékben osztok és kívánok – hogy amikor az idő eljön, engem az általa a részemre kialakíttatott helyre, a közös sírjába helyezzenek el.

Én,  – úgy érzem – oda haza megyek, ott leszek igazán otthon.
Zs…. lányom, a feleségem temetésének ügyintézése során találkozott Elnök úrral, és ott kapta ezt a lehetőséget, hogy az én áttérésem lehetővé tenné ennek a végakaratnak a teljesítését.

Nagyon kérem segítségét, hogy ezt a – tudom, nem könnyű és nem kis ideig tartó – folyamatot támogatni szíveskedjék.
Én, ennek érdekében mindenre hajlandó vagyok, mert elviselhetetlen lenne a gondolata is számomra, ha majd nem tudnánk együtt lenni az Örökkévalóságban.

Mély tisztelettel:
Budapest, 2017. július 17.
H……… Tamás (sz: 1934….. a.n: C….. Eszter, Budapest)

A klasszikus vallásjog egyértelműen nyilatkozik a zsidó vallásba való áttérésről.
Szigorú “check list” van:
Pl: Nem lehet tudatlanul áttérni. A micvákat (szombat, kóserság, stb) szigorúan tartani kell.
Vagy a legalapvetőbb tiltások egyike: nem lehet érdekből áttérni. Ehhez kapcsolódik, nem lehet egy házasság öröme miatt áttérni. (Annál inkább közös temetkezés miatt átérni).
Stb, stb.
Éppen ezért legalább egy évet készülnek a jelöltek a nagy napra.
Eddig tart a “tankönyv”-i leírás. Majd kinyílnak az “élet könyvé”-nek lapjai.

Rabbi vagyok, ezért nem csukhatom be az ajtót és a kaput. Beengedem a színeket és az illatokat, mint Ábrahám, a szélrózsa minden irányából nyitott sátrába. Tudom, hogy amikor célba érünk, akkor látjuk meg a másik három, új célt.
Életünk meséjét mi írjuk meg séta közben, Megírjuk, hogy majd elmesélhessük.

Sokat kerestünk mi lehet a modern vallásosság (értsd, neológia) definíciója…
Ám rájöttem, ide nem paragrafusok kellenek, hanem olyan útmutatások, döntések, történetek és legendák, amely a zsidó lélekről mesélnek.

A fóliánsokért rajongok, ám nem tekinthetem őket Istennek, hogy azok alapján sújtsam egy ember életét a porba és ezáltal az őszinte érzelmei, a végtelen űr játékszerei legyenek.

Itt van egy 83 éves bácsi.
Egy férfi, akinek a lelke 6 évtized alatt összekapcsolódott a felesége lelkével.
Igen… társlelkek.
És a szívemben meg ott ég a kérdés: lehet-e egy rabbi szemében a szerelem ereje olyan erős, mint az évezredes törvény szigora?
Elégséges-e a levélben leírt indok?
Gondolkodtam, keressek-e bibliai szöveghelyet, talmudi citátumot, esetleg egy misztikus mester valamely’ tanítását, vagy bármit, hogy alátámasszam a ragaszkodó férj kérését.

Nem fogok. És el is mondom miért…
Hiszem, hogy a lélek – a mi  isteni részünk. A lélek, ami miatt a vízből álló testünk él, és a zselés agyunk gondolkodik és érez.
Az ember az isteni szikrának és a föld porának tökéletes találkozása.

Hiszem, hogy akinek a lelkében ilyen szeretet és alázat van egy másik ember irányába, annak a lelke “akkor” ott volt a Szináj hegy lábánál.
Hiszem, hogy ez a férfi hallotta, amikor a Fennvaló átadta a zsidó népnek a Tórát, ami a legszentebb módon mesél az ember és ember közötti kapcsolódásról.
Hiszem, (érzem), hogy ez a férfi 6 évtizede “megszentelte” a feleségét, ami a klasszikus talmudi kifejezés egy férfi és egy nő összekötődésére.
Hiszem, hogy ő azóta is szentnek, azaz mindenki közül a legértékesebbnek – látja a feleségét. A mai napig.
És hiszem, hogy az ő testbe szorult lelke kapcsolódik a felesége immáron Isten mellett lévő tökéletesen tiszta “zsidó” lelkével.

És lehet, hogy a bácsi nem fogja tudna a “Neilá” imarendjét, vagy a “Hosánná rábbá” vallásjogi jelentőségét, ám a zsidóság legfontosabb élménye: az alázattal teli lelki kötődés Istenhez és embertársainkhoz.

Ha ez megvan, akkor az ember szívében hirtelen evidenciává válnak az Isten által, a világnak átadott alapelvek, és a zsidóság szeretete, olyan természetes lesz, mint a lélegzetvétel.

Zsidóként a lelke majd egyesül a zsidó múltban élő milliónyi lélekkel, akik számára még a hétköznap is ünnepé vált, amikor áldhatták Istent.
Persze ez az út nagyon nehéz. A nap sem egy pillanat alatt kel fel, és az életünk sem egy pillanat alatt változik meg.
Ám én már boldog vagyok, mert ez a bácsi már megtanította nekem, hogy az egyik legfontosabb célunk, hogy átadhassuk. —- Önmagunkat. A betéréssel isteni erőt kér, és azt, hogy ez az erő emeljen bennünket magasabbra és magasabbra…
Biztos, hogy más rabbi másképpen döntene, ám ki vagyok én, hogy a léleknek útját álljam?

A bácsi 83 esztendősen azt hitte, hogy megérkezett, hogy véget ért a vándorlása…
Pedig csak most kezdődik el…

Slomo Carlebach és lánya: Nesámá

Slomo Carlebach:

Haneshama lach
Vhaguf pa’aloch
Chusa chusa

Al hamaloch
Haneshama lach
Vhaguf pa’aloch
Chusa chusa Al hamaloch

Ah this is all dedicated
To my beautiful To my sweetest daughter
Neshomele

I wana wish you something very special
Besides everything else that I wish you

So this is the story:
I heard it from someone
Who was a neighbor to that couple
Who live now on tel aviv

Both of them were engaged
They’re from Cracow
They’re the children of the two most noble families in Cracow
Chassidesha yidden,
very wealthy Big bale tzedakkah
Giving away everything for others

Oh those children,
so beautiful
And they loved each other so much
The only sad this is 2 days after the engagement

The nazis came to Cracow
And the chosson was arrested
He went from one concentration to the other
Miraculously he stayed alive on auschwitz
And they hear in three days the Russians are coming

And everbodys hoping hoping
please Let me live for three more days
By then the nazis weren’t watching so much anymore

And he’s standing by the gate
Suddenly he noticed on the other side
In the women’s camp
His beautiful kallah
Gevald gevald

They only saw each other from afar
And they were in paradise
They managed to send each other a message
That the moment the Russians are coming
They should both meet

At one of the houses not so far from camp
The Russians came
He ran to the house
She ran to the house
The house was actually destroyed
only the dining room was still there

The dining room had a huge mirror
And u know my beautiful friends
You hear neshomele
None of them have seen themselves in five years
They had no mirrors in auschwitz
They remembered themselves as being handsome and beautiful
He looks in the mirror
Oiiyyy
Have the teeth are missing
Covered with blood
Barely alive

She, the most beautiful girl in the world
Doesn’t look like anything
Half the teeth are missing
No hair Covered with scars
Half dead

He says to her
How can you love me
She says I love you forever
And she says to him
Can you, how can you love me
I’m so ugly I don’t look human
And he says to her
I don’t think any woman ever looked more beautiful to a man then you look at me

You look to me at this moment
You know neshomele
I wana bless you
You should be connected with your neshome to everything
Because if you’re connected to something with your soul
They look so beautiful

But even more so
If it isn’t so beautiful yet
You can make it beautiful
You know this couple
Looks so beautiful now
Because they love each other so much

Neshomele I bless you
You should be connected with your neshome to yiddishkeit,
to Shabbos,
to the holy land,
to every Jew,
to every human being,
to yerushalayim,
to the beis hamikdash,
to the four corners of the world

Bum bum bum
Bum bum bum
Bum bum bum
Bum bum bum
Oiyoiyoiy Oiyoiyoiy Oiyoiyoiy Oiyoiyoiy
Hanashome lach
Vehaguf pa’aloch
Chusa chusa
Al hamaloch

Minden vallás szerint bűn vagy legalábbis nem kívánatos a lombikbébi?
Mit mondanak erről a buddhisták, a krisnások, a muszlimok, a zsidók és persze mit gondol minderről egy római katolikus teológus?

Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, győri megyéspüspök nemrég határozott véleményt fogalmazott meg a lombik segítségével történő születésről. Az ő olvasatában a római katolikus tanítások nem engedélyezik a fogantatás ezen formáját.
Az Isten tudja… sorozatban ezúttal arra voltunk kíváncsiak, mit gondol a kérdésről egy másik, a római katolikus tanokkal mélyrehatóan foglalkozó tanító és mit mondanak más vallások tanítói a kérdésben.

A konkrét kérdésünk így hangzott:
Mi a véleménye az ön vallásának arról, ha nem egy férfi és egy nő természetes kapcsolatában fogan meg az élet, hanem lombik segítségével történik mindez?

Válaszom itt olvasható:

„A világ három dolgon áll”, mondja a Talmud és az egyik a „jótettek gyakorlása”. A rabbik szerint ebbe a körbe tartozik bele a gyermektelen párok gyermekhez segítése. A legelső példát a Tórában találjuk, miszerint Sára azért engedte át a szolgálóját, Hágárt Ábrahámnak, hogy ezáltal ő essen teherbe.

A gyermektelenség problémájának megoldása azért is fontos, mert a gyermektelenség veszélybe sodor(hat)ja a házasságot, hiszen a kudarc állandó megtapasztalása majd feldolgozása szinte kezelhetetlen stresszt okoz.

Ám vizsgáljuk meg, milyen vallásjogi kérdésekre kell választ találni!
Szeretném hangsúlyozni, hogy ez egy nagyon kivonatos írás, amelynek minden pontjáról könyvtárnyi irodalom van. Minden döntés előtt meg kell vizsgálni az esetet, és az alapján kell dönteni!

1. A magvesztés tilalma. (Onán története – M.I. 38. fej.). Természetesen az IVF számára levett spermium nem az „elveszejtett mag” esete, hiszen azért veszik le, hogy belőle élet megfoganjon. És ha lefagyasztják a spermiumot, akkor is a célból, hogy a családnak (vagy másnak) később gyermeke lehessen. A spermiumok és a petesejt tárolása – csakis rabbi által is felügyelt helyen lehet, hiszen a génállomány szenzitív adatokat hordoz.
2. Azok számára, akik nem hajlandóak levenni a magot, a sperma vizsgálata lehet egy közvetlenül a közösülés után végzett nőgyógyászati vizsgálat által, a levétele pedig közösülés által, egy speciális óvszerrel.
3. A zsidó vallásjog megengedi, hogy embriót hozzunk létre, mert az még nem élet, mivel még nincs lelke, így a be nem ültetett, de megtermékenyített petesejt, nem élet. Lehet vizsgálni és meg lehet semmisíteni, mivel az a Talmud szerint – a fogantatás után negyven napig – az anya testének része, a Talmud szóhasználata (Jövámot 69b) szerint „víz”, és egészen világra jöttéig nem teljes élet, ám a későbbiekben – mivel nagy valószínűséggel ember lesz – , ezért megölni tilos (lásd abortusz tilalma). Ezt a tényt a Talmud akkor említi, amikor egy szülésznek választani kell, hogy az anya vagy a születendő gyermek életét menti meg. A Talmud szerint az anya a fontosabb, mert ő már a világon van.
4. Mi a helyzet más ember spermájával vagy petesejtjével egy lombikprogramban? A zsidó vallásjog megoszlik ebben:
   1. Akik megengedik, etikai érvek alapján engedik és csak olyan esetben, amikor már minden más lehetőség kudarcot vallott. Feltételnek szabják, hogy legalább egy rabbi ismerje a donorszülők nevét, hiszen az anonimitás rengeteg problémát hordoz magában.
   2. Akik a tiltás mellett vannak, vallásjogi érveket hoznak fel, miszerint, ha anonim a donor, akkor ki a genetikai szülő?
      Mi biztosítja, hogy – tudtán kívül – a későbbiekben nem lép vérfertőző kapcsolatba?

Összefoglalva: a zsidó vallásjog – megfelelő ellenőrzés és vallásjogi szabályok megtartása mellett általában megengedi az in vitro megtermékenyítést.

A rabbi többi válasza itt olvasható.
A többi lelkész válasza a fentebbi kérdésre itt olvasható.

https://www.youtube.com/watch?v=uXsCngh89fI

Sátán, sátán hátán, avagy minden, amit a gonoszról tudni kell.

Legutóbbi írásunkban ártatlan kérdést tettünk fel a végtelenről, s mire a végére értünk, kiderült, igazából már megint Istenre kérdeztünk rá.
Most kihagytuk a fölösleges köröket, egyből a Sátánt, a Gonoszt vettük célba.

Így: “Az ön vallásában hogy néz ki a Sátán, a Gonosz?”

Válaszom itt olvasható:

A feltett kérdés azért is érdekes, mert maga a „sátán” szó a héber „szátán” szógyökből, igéből származik. Jelentése: megakadályozni.

A szó első szentírási előfordulásakor is igeként olvassuk Bileám történetében (M.IV. 22.22), amikor is egy angyal akadályozza a szamár útját. Hasonlóan igeként szerepel Sámuel 2. 19/23-ban is, amikor Dávid számon kéri Curijah fiait. Ezek a tények arra utalnak, hogy egy cselekedetnek, viselkedésformának keresünk formát vagy arcot.
Zehárjá próféta könyvének álomlátomásában (3. fejezet) minőségi változást látunk: ott áll a „Szátán” Józsué főpap bal oldalán, mint egy olyan erő, amelyik meg akarja vádolni őt. Ám Isten a „szátán”-t kéri számon, hogy az igazságtalanul próbál megítélni.

Mindezen idézetek mellett a „szátán” legismertebb megjelenése Jób könyvében található.

Ezen könyvet végigkíséri a két erő között folyó harc. Itt a sátán időnként, mint Isten gyermeke (1:6), máskor meg, mint vándor (1:7) jelenik meg. Az emberek feje fölött folyó harc végkifejlete nem lehet kétséges, hiszen a „szátán” nem egy önálló entitás, hanem, mint minden dolog a teremtett világban, ő is egy Istennek alárendelt erő.

Ám ne feledjük el a klasszikus vitát!

Vajon a „szátán” angyal-e, azaz egy olyan teremtett lény, aminek a világban mindösszesen egy küldetése van, vagy pedig az ember saját rossz ösztönének leképzése?

Ami tény, Sátánnak, Istennel való szembefordulása több mint szimbolikus. Isten mindig az irgalmat képviseli, és vele szemben a „szátán” az „akadályozó”, vagy a „vádló” pedig a vegytiszta ítélkezést kéri számon Istenen.

Láthatjuk, hogy a zsidó hagyomány szerint egy ábrázolhatatlan energiáról van szó, ami magába olvasztja a világban lévő rossz erőket (rossz ösztön, halál és a számonkérő bíráló).

Ám az a próbálkozás, hogy a gonoszt, illetve a gonoszságot megformálják, már a teremtéstörténet része (M I. 4:7.):
„Ha jót cselekszel, akkor felemelkedsz, ha pedig nem cselekszel jót, akkor az ajtónál heverő bűn utánad fog vágyakozni, és neked uralkodnod kell rajta.”
Ebből a mondatból néhány alapelv leszűrhető:

• A bűnt nem látod (arctalan), és rajtad (házadon) kívül van.
• A bűn a földön hever, ám ugrásra kész, sőt igényli az ugrást; minden pillanatban készen áll, hiszen ez a feladata.)
• Képes vagy uralkodni rajta, azaz erősebb vagy.

Mindezek az arctalan sátáni tulajdonságok kézben tarthatóak és kontrollálhatóak.

A szóbeli tannak van egy örök-érvényű mondása:
„Amikor bűnözni mész akkor a sátán táncot jár előtted. És addig táncol, amíg a bűnözés véget nem ér.”

A rabbi többi válasza itt olvasható.
A többi lelkész válasza a fentebbi kérdésre itt olvasható.

Legutóbb a vallást váltókról, a hitükből kitérőkről írtunk. Most azokkal foglalkozunk, akik egyáltalán nem hisznek Istenben.
Ezt kérdeztük a vallások tanítóitól: Ön szerint mi vár arra, aki nem hisz Istenben?

Válaszom itt olvasható:

Mózes és a próféták ószövetségi könyveiben alig fordul elő utalás az egyénre szabott „jutalom és büntetés elvéről”. Legelőször a Talmud rabbijai elemzik ezt a kérdést, olyannyira, hogy összeütközésbe is kerülnek azzal a rabbicsoporttal, mely a Tóra szó szerinti hagyományát hirdeti. Ennek – a nem kőbevésett – törvénynek köszönhetően bő mozgástere volt a zsidó bölcseknek filozofálni és törvénykezni a „jutalom és büntetés elvéről”.

Az évszázadok alatt a következő alapelveket fektették le bölcseink:
A zsidóságban nem a hit, hanem a cselekedetek számítanak, azaz a zsidó ember nem a hit, hanem a lélek által vezetett tettek által üdvözül. Forrásként azt a történetet hozzák, amikor a zsidó nép a Szináj-hegy lábánál várja a kinyilatkoztatást, és egy emberként így kiált fel: “Minden, amit Isten mond, megcselekedjük és meghallgatjuk!” (M II. 24/7).

A rabbik hosszan tárgyalják ezen szavak logikátlan sorrendjét, mondván, először mindent meg kell hallgatni, és csak utána lehet cselekedni. Izrael népe ezt fordítva tette, megmutatva, hogy feltétel nélkül fogadja el Isten parancsolatait, ám ezzel magára vette azt a kötelezettséget is, hogy megtanulja a törvények értelmét. Látjuk, a zsidó embernek nem kell hitvallást tennie, nyilatkoznia a hitéről. Nincsenek dogmák, hitelvek, ám van 613 parancsolat. 365 tiltó és 248 tevőleges.
Ezek a parancsolatok vezetik a zsidó ember életét születéstől halálig. Sőt még utána is. A parancsolatoknak van jutalmuk, azaz rabbijaink szerint az ember cselekedetei a döntőek. Az, hogy milyen értékrend szerint éli mindennapjait, és hogyan cselekszik embertársainkkal szemben.

Példa:egy hívő ember segít egy szegény embernek, mert ezt tanítja a Tóra. Egy nem hívő ember segíthet a szegénynek, mert ezt parancsolja a lelkiismerete. A kettő ugyanaz.A cselekedet számít és nem a mögötte található hitvilág.

Természetesen az ünnepi és hétköznapi vallási előírások ismeretével lehet teljes zsidó életet élni, ám sok esetben a zsidó vallási életet meghatározó szabályrendszer ismerete nélkül is tudunk megfelelően cselekedni. A talmudi rabbik így írták: „a parancsolat végrehajtásának jutalma: maga a parancsolat végrehajtása.”

Azaz Isten által előírt tetteink isteni jutalma „mindösszesen” az a tudat, hogy én ezt megtettem, ennek élménye, lelki magasztossága.
Tetteink isteni megítélésében nincs különbség, ha azt az istenhit vagy az emberbe vetett hit motiválja, mivel a jutalom „csak” az a lelki öröm, hogy megtettem egy erkölcsileg magasztos dolgot.

A rabbi többi válasza itt olvasható.
A többi lelkész válasza a fentebbi kérdésre itt olvasható.

Hatással van önre a Hold?

Asimov írja a Hold tragédiája című művében, hogy a Hold nélkül a Föld sorsa másként alakult volna. Elég csak az apály-dagály jelenségre gondolunk, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az evolúció során az élet néhány formája a víz után, a szárazföldön is megjelenjen.
No, de lássuk, milyen hatással volt a Hold a vallásokra és így, az emberekre is. A pár napja kezdődött kínai Holdújév kapcsán ezt kérdeztük a vallások tanítóitól:
Van-e bármilyen szerepe az ön vallásában a Holdnak?

Válaszom itt olvasható:

A zsidó hagyomány – a Teremtés alapján – a Holdat „kis világító”-nak nevezi, azaz szerepét – már az első pillanattól – a Naphoz hasonlítja. Oly annyira, hogy az Egyiptomból való kivonulás előestéjén (Pészách) meghagyja az Örökkévaló Mózesnek és Áronnak, hogy ez a hónap kell, hogy a zsidó naptár első hava legyen. A Talmud szerint ekkor adja át az Örökkévaló a zsidó népnek az egész év és hónapszámítás rendszerének parancsolatát is, aminek az alapja a Hold lett, azaz a napjainkban is használt lunáris (Hold központú) naptár-számítás ide vezethető vissza.A hónapot héberül két néven szokták nevezni. A tórai neve megegyezik a mai névvel: „hódes” azt jelenti „megújuló”, a rabbinikus irodalomban a „leváná” szó található meg, ami „fehér”-et jelent.
A zsidó naptár ma is a Hold alapján áll.
A 29 vagy 30 napos holdhónapok holdújulástól holdújulásig tartanak, így egy „zsidó év” átlagosan 355 napos. Ám, hogy a fentebb említett Pészách-ünnep mindig tavaszra (kalászérés) essen, és a mezőgazdasági ünnepek megtarthatóak legyenek ezért léteznek szökőhónapok – kvázi 13. hónapok is. A zsidó naptár évei 19 éves ciklusokat alkotnak, melyekben tizenkét normális és hét szökőév van. Egy ciklusban összesen 235 hónap van, melyekből 7 hónap minősül szökőhónapnak, és amelyek mindig az első hónap előtt vannak.
Évszázadokon keresztül – annak ellenére, hogy a rabbik ismerték az öröknaptárat, mégis – a Hold megszületését jelentő tanúk szavai alapján hirdette ki a jeruzsálemi vallási bíróság az új hónapot. Az i.e. 1000 körül uralkodó első zsidó királynál, Saulnál is már részletes leírást olvashatunk az új hónap (holdújúlás) megünnepléséről. Rá mintegy’ 800 esztendőre a szeleukida hellenista diktátorok betiltották az újhónap megünneplését, mondván, ha nincs újhónap, akkor nincsenek ünnepek sem, és ha nincsenek ünnepek, akkor megszűnik a zsidó vallás is.
Ám az egyre erősödő zsidó diaszpóra miatt az i.sz. V. század óta hivatalosan is előre kiszámított öröknaptárat használnak a rabbik.
Rengeteg szimbólumot rejt ez a három és fél ezredes naptárrendszer, a ciklikusságtól az egymásra utaltság élményéig, ám az egyik legfontosabb szimbolikus üzenete, hogy a történelem folyamán
a zsidó népnek mindig a folyton változó Holdhoz igazodva kellett ünnepeiket és hétköznapjaikat számlálni.
Ezzel – többek között – Isten arra emlékeztet bennünket, hogy a zsidó nép létezését nem lehet képletek közé szorítani, és sose érezze azt a zsidó ember, hogy a természet törvényei teljesen maga alá kényszerítik a zsidó embert, hanem éppen ellenkezőleg, a zsidó nép szimbiózisban él a mindig változó természettel.

A rabbi többi válasza itt olvasható.
A többi lelkész válasza a fentebbi kérdésre itt olvasható.

és ha valaki unatkozna: 🙂

Ennek a cikknek nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg.
A megjelenés időpontja: 2018.02.15.
Az eredeti, on-line verzió ide kattintva olvasható.

Kik a zsidók partnerei?

A múlt héten megmozgatta a honi közbeszédet az a kérdés, hogy kik is a zsidók valódi politikai partnerei. Vajon bal vagy jobb felé kacsingat a zsidó közösség? A válaszom meglepő lesz. Vannak családtagjaim. Vannak barátaim. Vannak társaim. Mi így vagyunk egy közösség. Így vagyunk egymásnak a partnerei.
Potenciálisan.

A zsidóság szeretettel és tisztelettel idéz klasszikusokat. Én is hoztam kettőt mára.

„Ne törd magad magas rang után, és ne áhítozz kitüntetésekre. Több legyen a jótetted, mint a tudományod. Ne epekedj a királyok asztala után, mert a te asztalod előkelőbb, mint az övék, és a te koronád fényesebb, mint az övék, és bízhatsz munkaadódban: megfizeti a munkád bérét.” (Atyák mondásai 6. fejezet 5.)

„Nem barátságról van szó, hanem arról, hogy kiben találunk potenciális partnert a hitéletünk és a vallási értékeink megéléséhez.”

Ezt egy rabbi mondta 2017. november 18-án egy televíziós interjúban, amikor az aktuális kormányhoz fűződő kapcsolatára kérdezett rá a riporter.
Ez a kérdés nem új és nem régi. Mindennapos és valóban létfontosságú.
Mi kell 2018-ban a zsidó élethez?
Választások jönnek. – Majd új kérdések és új válaszok.
Ahhoz, hogy tájékozódhassunk, iránytűre van szükségünk, tudnunk kell, pontosan mit szeretnénk elérni, hogy tudjuk, mihez keresünk egyáltalán potenciális partnereket. Aztán ha már kitaláltuk, mi a célunk, nem árt néha emlékeztetnünk rá magunkat. Így már megértjük a talmudi bölcsek gondolatait és igazságukat, hiszen a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: akkor volt – akár a legnehezebb körülmények között is – zsidó élet, ha volt valami, ami bevonzotta a zsidó embereket a saját közösségükbe, azaz a zsinagógába.

És akkor nézzük meg ezt a kérdést a másik oldalról!
Adva van az állam. A döntéshozók tudnak adni „kedvezményes” állami hitelt, állami tulajdonú ingatlant ajándékba vagy intézményes normatívát, ám a lelkek felett nincs hatalmuk. Infrastruktúrát tudunk a segítségükkel építeni, bizalmat nem. Állami pénzből fel tudják újítani a templomokat és a zsinagógákat, ám lélekkel, lelkekkel megtölteni nem tudják. Mert „potenciális partnert a hitéletünk és a vallási értékeink megéléséhez” kizárólag a híveinkben és a remélt híveinkben találhatunk, akár mi, zsidók, akár keresztény testvéreink.

Minden másra legyen tanítás a próféta szava:
„Talán Egyiptomnak, ennek a törött nádszálnak a támogatásában bíztál? Aki erre támaszkodik, annak belemegy a tenyerébe, és átszúrja azt.”  (Jesája 36,6)
Igen, közösséget kell szervezni!
Mert „Isten szolgája” csak úgy lehet egy rabbi, ha van zsidó élet és van zsidó közösség. Egy rabbinak, egy zsidó vezetőnek egyetlen „potenciális partnere” van feladata teljesítéséhez: a saját közössége.

A következő kérdés önmagát adja: mi a közösség?
Azon emberek csoportja, akik együtt akarnak lenni Isten közelében. És pontosan ez az oka, hogy „az asztaluk előkelőbb, a koronájuk fényesebb, mint bármelyik más uralkodóé”, még akkor is, ha nem kaptak közpénzt a zsinagógájuk felújítására. Vagyis minden igazi közösségnek, pláne egy zsidó vagy keresztény vallási közösségnek, autonómnak kell lennie, hogy Istent szolgálhassa. Nem az a célunk, hogy impozánsan renováltnak mutatkozzanak – az üres zsinagógák. Sőt hozzátehetjük, az állam és az egyház közötti túlzottan szívélyes kapcsolat mindig veszélyesebb az egyház erkölcsi tőkéjére és hitelére nézve.

És akkor jöjjön a politika!
Félreértés ne essék, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy egy felekezetnek igenis partneri viszonyra kell törekednie a mindenkori hatalommal. Le kell ülni, és tárgyalni kell. Például egyházpolitikai, szociális, oktatási kérdésekről. Minden hasznos kormányzati kezdeményezést szégyentelenül támogatni kell – tűzön-vízen át. Ám ha a helyzet úgy kívánja, azt is el kell mondani, ami nem jó, még akkor is, ha ezeken a szavakon valaki esetleg meg fog „sértődni”. A kormányok jönnek és mennek, az emberi mértékek inognak, ám az erkölcs mértéke állandó. Mi lett volna a zsidó néppel, ha az ókori próféták szégyenlősek lettek volna?

A próféták a zsidó élet megélését Isten szavának képviseletében látták – nemegyszer Izrael és Júda királyaival szemben, sőt még a „jó királyokkal” szemben is (gondoljunk Dávid és Bátsevá történetére). És mindezen túl, a potenciális partnert a népben, az özvegyekben, az idegenekben és az árvákban látták.

Tárgyalni kell!
Ám egy vallási vezető csak akkor lehet tárgyalóképes, csak akkor van bármi hitele is a szavainak, ha mögötte, illetve mellette áll a közösség, a zsidó és keresztény lelkivezető első számú partnere. A Mazsihisz és mi, a Mazsihiszban dolgozó rabbik értük tartozunk felelősséggel. Valljuk, ha valaki nem értük emel szót, mellébeszél. Egy ország minőségét elsősorban a közösségei minősége mutatja meg, és nem a kormánya vagy a parlamenti ellenzéke. Naponta sok-sok emberrel beszélek, akik tanácsért, jó szóért fordulnak hozzám.
Nem ők az én elsődleges partnereim?
Amikor nekiülök írni, akkor ezek az elsődleges partnereim vannak a szemem előtt, akikért felelős vagyok. Ha véletlenül elszaladnának a gondolataim, akkor elég csak rájuk gondolnom, máris megtalálom az irányt.

Amikor valaki megkeres, hogy szeretne betérni vagy visszatérni a zsidó vallásba, vagy bárhogy is rálépni a zsidó útra, akkor már az első találkozásunktól kezdve felelős vagyok érte. És ugyanígy, ha a mindenkori hatalom (vagy az ellenzéke) bármelyik tagja megkeresne, érte is felelősséget vállalnék, ő is az elsődleges partnerem lenne. Az ember, de nem a hatalom. Ha megkérdeznek, mint fentebb írtam, hogy „rabbi, szerinted ennek meg amannak így kell lennie, egyáltalán hogy kell lennie”, akkor bizony válaszolok. Még akkor is válaszolnom kell, ha éppen a kérdezőtől, netán a kérdésétől ver ki a veríték. Mert ez a dolgom, ez a kötelességem. Azokon kívül, akik elfogadnak a rabbijuknak, azoknak is el kell számolnom, akik hozzájárulnak a közösségem, a Mazsihisz működéséhez az adójukkal.

Ha valaki az egész társadalom nevében tesz fel kérdéseket, arra válaszolnom kell. Mert ők a partnereim. Válaszolnom kell, olyan természetesen, ahogy a szívem dobban. Nem bírósági hercehurca és ítélet után, s nem több millió forint nyomtatási vagy mit tudom én milyen költségek leszámlázása után.
Aki nem így tesz, az nem a közt szolgálja.

Egyház vagyunk.
Adófizetők forintjainak felelős felhasználói. Tudomásul kell venni, hogy ha a partnereink és támogatóink, az emberek kérdeznek, akkor tartozunk nekik tételesen elszámolni. Lelkiekben és anyagiakban is. Tulajdonképpen ők, a magyar állampolgárok a munkáltatóink. El kell számolnunk a több ezer embernek is, akik külön rendelkeznek adójuk 1+1 százalékáról, akik úgy gondolják, hogy minket támogatnak. Meg kell mutatnunk, hogy a zsidó közösséget segítő egyházi és civil szervezetek megérdemlik és méltók a támogatásukra. Felelősséggel tartozunk az embereknek, az egyéneknek, és utánuk a közösségeknek, amelyeket képviselünk a mindenkori hatalom előtt. Sohasem szabad a sorrendet felcserélni! Ha ezt megtesszük, akkor mi már nem képviselünk semmilyen közösséget, csak a mindenkori hatalmat.

Rabbi vagyok, lelkész.
Ám lehetnék akár parlamenti vagy önkormányzati képviselő is, a valóság egy és ugyanaz: az egyénekből álló közösségek a mi partnereink. Nekünk, lelkivezetőknek hatványozott a felelősségünk, nekünk kell utat és példát mutatni, mindig és mindenkor, megmutatni az embereknek, hogy a Tóra, a jogállam, a demokrácia mit is jelent.

Nemcsak szavakban, hanem tettekben is. Nemcsak egy-egy nap, hanem minden egyes nap, minden döntésünkben. Mert ez a dolgunk, ez a kötelességünk. Potenciálisan…

Rabbi Akivát kérdezte egy barátja, hogy miért tanít Tórát akkor is, amikor az meg van tiltva, és akár az életével is fizethet érte. A mester egy példázattal felelt: „Egy alkalommal a róka megkérdezi a patakban riadtan úszkáló halaktól, hogy mitől félnek. A halak azt felelik, hogy az emberek hálójától. A róka azt javasolja, hogy »gyertek ki a szárazra, és lakjunk ismét együtt, mint a teremtéskor«. A halak azt válaszolják: »Te ilyen buta vagy? Ha veszélyben vagyunk a vízben, amely életünk alapfeltétele, akkor mennyivel inkább veszélyben lennénk a szárazon, ahol még víz sincs!«” Ennyi a talmudi történet. Elhagyni a közösség éltető közegét? Ez a kaland csak rosszul végződhet. Ha kimegyünk, elveszünk.

Lehet, hogy sokszor naivitásnak tűnik a magyar zsidó közösségre támaszkodni. Lehet, hogy naivitás kijelenteni, hogy ők a mi potenciális partnereink. Ám kimenni a patakból és a potenciális partnert máshol (a pártpolitika világában) keresni – még nagyobb veszélyt jelent. Halálosat.
És kihez forduljunk, ha „a hitéletet és a vallási értékeinket meg akarjuk élni”?
Ebben a kormány nem illetékes, ne őket fárasszuk vele. Egy rabbi és az általa pásztorolt zsidó nép bátran forduljon a Jóistenhez…

Ha a legfontosabb bölcsességeket szeretnénk hallani, akkor érdemes lehet egy kicsit körülnéznünk a különböző vallások háza táján.
Mi most ezt tettük.
Ezt kérdeztük a vallási tanítóktól:
Melyik a vallásának legkedvesebb bölcsessége az ön számára és miért?

Válaszom itt olvasható:

Ez az Isten tudja… első kérdése, ami igazán feladta a leckét. Hogy miért? Mert a közel négy évezredes, írott forrásokban bővelkedő zsidó hagyomány szinte végtelen etikai, erkölcsi útmutatást ad a világnak. Bevallom, nem merek egyet kiválasztani. Hanem próbálok végigmenni a történelmen és négy, számomra fontos idézetet átadni az olvasóknak.

Tóra (kb. ie. 13. század):

„Szeresd az Örökkévaló Istenedet teljes szívedből, teljes lelkeddel és minden tehetségeddel.”

A Tóra tanítása szerint a szeretet a megismerés művészete. Isten szeretete pedig a világ megismerése. A zsidó hagyomány nem tanítja, hogy valami transzcendens világban kell élni, hanem épp ellenkezőleg, egy olyan világban, amiben olyan emberek élnek, akikbe Isten belé lehelte a saját isteni lelkét, akik tudnak szeretni vagy akár gyűlölni, szívből, lélekből, és akaratból. És ha már választani kell, akkor inkább szeresd Őt!

Talmud:

„Ami számodra gyűlöletes, ne tedd másnak! Ez a Tóra, a könyv többi része csak ezt magyarázza.”

Ezt egy Hillél nevű rabbi mondta (ie. 1. században) egy prozelitának, aki azt kérte, hogy mondja el neki a Tórát, míg ő egy lábon áll. Hillé üzenete elsősorban tanítóknak szólt: a Tórát és a zsidó hagyományt emberarcúvá, befogadhatóvá kell tenni. Az én mindennapos rabbinikus munkámban lépten-nyomon ezzel az alapelvvel dolgozom. Le kell hozni Istent az emberek közé és embernyelvűvé tenni az ő csodás és szent művét, a Tórát.

Középkor:

„Gyere, kedvesem, a szombat elé, fogadjuk együtt a csodás menyasszonyt!”

Ezt a szombatköszöntő himnuszt rabbi Alkabec írta a 16. században. Üzenete egyértelmű: mindennapi feladatunk rácsodálkozni a világra és áldani Istent mindenért, amit adott nekünk. Ne lássuk evidenciaként az életet. Erre példa Alkabec rabbi dala, amivel a szombatot, Isten pihenőnapját egy szűz menyasszonyhoz hasonlítja, a maga szépségével és érintetlen csodájával. A szombat (és minden nap) hétről-hétre egy csodás és új találkozás. Tanuljunk meg megköszönni!

Jelenkor:

„A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny.”

Elie Wiesel (1928-2016) híres mondása segélykiáltás volt a holokausztba belezuhant, majd véres sebeit még borogató emberiség irányába. Bár a „soha többet!” elv szószólója nem mondott semmi újat, csupán más szavakkal fogalmazta meg azt az évezredes zsidó alapelvet, ami arról szól, hogy vedd észre az emberben az Istenit, és az Istenben az emberit!

Ezt a keresést végezd alázattal, akár egyénként, akár csoportban teszed. A világ megjavításának (tikun olám) csodás munkáját pedig tedd teljes szívedből, teljes lelkeddel és minden tehetségeddel!

A rabbi többi válasza itt olvasható.
A többi lelkész válasza a fentebbi kérdésre itt olvasható.

Nagyon fontos kérdés érkezett a Budapesti Rabbisághoz.
“Tisztelt Rabbiság!
Mind a 2018 és 2019. polgári esztendőben, mind az előttünk álló 7 esztendőben további 4 alkalommal valamelyik széder este szombat estére fog esni.
Közösségünkben 70-120 fős közösségi szédereket szoktunk tartani, ahol fontos szerepet szánunk a gyermekeknek. Ha az ételek melegítésének elkezdésével megvárjuk a szombat kimenetelét, akkor lehetetlenség, hogy a széder gyermek- illetve család-“kompatibilis” hiszen ilyen mennyiségű leves felmelegítése legalább 1 órát vesz igénybe, így a “sulchán áruch”, a széder esti vacsora este 10 óra után kezdődne el, ami – valljuk be – szinte lehetetlenné teszi egy klasszikus közösségi széder megtartását.
Hogyan melegíthetjük meg az ételt, legfőképpen a levest, hogy mihamarább tudjuk a vacsorát szervírozni, és a családok, a gyermekekkel együtt tudják megülni a széder estét?
Mellékeljük a következő évek szombat estére eső szédereinek időpontjait:
2019: április 20 szombat este 20:30
2021: március 28. szombat este 19:54
2022: április 16. szombat este 20:23
2025: április 13 szombat este 20:18″

Mivel a kérdés közérdekű, ezért a válaszomat nyilvánosan teszem meg.Hogy az olvasók jobban megértsék a probléma nehézségét, tudni kell, hogy legalább 5 tilalom van, amivel számolni kell egy ilyen esetben.
Azt kérték a rabbiságtól, hogy ez esetben (is) keresse meg azokat az utakat, amivel a hagyományőrző zsidóság élhetővé válik. Ez különösen aktuális a széder este kapcsán, amikor sok ember talán először találkozik ősei hitével.
Nézzük meg a tilalmakat!
1)
Főzés “בישול – bisul”. Azaz a cseppfolyós vagy lágy hideg ételek bizonyos hőmérséklet fölé való forrázása, hogy az alapanyagokból ez által fogyasztható étel legyen. A főzés egyike a 39 tiltott főmunkának
2)
מיחזי כמבשל – azaz “úgy tűnik mintha főzne”. Ez a háláhikus fogalom nagyon közel áll a “látó szem” (máárát ájin)-hoz. Mindkettő ugyanarról szól: pestiesen szólva: “nem elég kósernek lenni, hanem úgy is kell viselkedni”.
Esetünkben minden étel, még ha teljesen kész is van, és bárki felrakja szombaton a tűzre, az arra járók számára olybá tűnik, mintha akkor főzné.
3)
הכנה – Azaz “előkészület”. Alapelv, hogy (egy pénteki) ünnepnapon készített ételt (vagy bármit) nem használunk másnap, azaz szombaton, és fordítva sem, azaz szombaton készített ételt, nem fogyasztunk az azt követő ünnepnapon
(אֵין יוֹם טוֹב מֵכִין לַשַּׁבָּת, וְלֹא שַׁבָּת מְכִינָה לְיוֹם טוֹב).
És ez még akkor is érvényes, hogy ha a kétnapos pészáh összeköti a szombatot a vasárnappal. (pl: 2018, 2019)
4)
Nem készítünk elő ételt a tórai pihenőnapról, szombatról, sem az azt követő hétköznapra, sem az azt követő ünnepnapra (pl. a szombat esti széder estére)
5)
בישול עכו”ם – “Bisul ákum”, azaz a nem zsidó főztjének kérdése, hiszen ha mégis szombaton melegítenénk egy ételt, akkor azt zsidó ember nem teheti meg, csak nem zsidó, és sok ortodox közösség szigorúan tekint erre a kérdésre, és nem eszi meg, a nem zsidó ember főztjét, még akkor sem, ha az kóser. És ez esetben a főzés a tűz begyújtása pillanatát is már magában foglalja.Vizsgáljuk meg a tilalmakat!
A fentebb felsorolt tilalmak ellenére, számomra úgy tűnik, hogy a mi esetünkben 2 helyen van vita a bölcsek között, azaz ott lehet könnyíteni (lehákél), és azon bölcs döntvénye alapján menni, aki a megengedőbb állásponton van.
A következő két helyen, amit a későbbiekben részletesen megindoklok:
1)
A nem zsidó főztjének engedélyezése. Azaz begyújthatja nem zsidó ember a tüzet és
2)
rárakhatja az ételt melegedni.
Ám mindezt azzal a feltétellel, hogy mindezt a sábát “szürke zónájában”, azaz a “skiáh” (= napnyugta) után teszi meg. (Ez Magyarországon mintegy 50 perccel van a szombat kimenetele előtt. Ekkor már a napkorong nem látszik, de még nincs teljesen sötét, de a csillagok még nem látszanak.)
Pl: 2019-ben, pészáhkor:
A péntek esti gyertyagyújtás: 19:19.
A szombat kimenetele: 20:29, (azaz a szombat 25 óra és 10 perc)
A szombat esti napnyugta (skiáh): 19:39. Azaz 50 perccel van a szombat kimenetele előtt.

A lentebb olvasható indoklás szerint már 19:39-kor fel lehet tenni melegedni a levest, így már elég meleg lesz arra a pillanatra, mikor a szombat kimegy (20:29), és akkor szinte rögtön elkezdhetnek enni. (Szombat este a hágádá elkezdhető korábban is, és az estét lehet úgy időzíteni, hogy már a meleg ételt hozzák ki a lakomához.)
Vallásjogilag elegáns dolog, hogy ilyen esetben inkább egész sábátkor hagyjuk égve a tüzet vagy rakjuk szombat-órára (timer) a melegítőt, és akkor elkerüljük a “nem zsidó által begyújtott tűz” vallásjogi problematikáját.Mire lehet alapozni ezt a könnyítést?

A Sulhán Áruh (OH 342/1) egyértelműen rendelkezik:
בין השמשות מותר לעשות דברים שאסרו חז”ל משום גזירה – azaz, szombaton, estefelé, napnyugta után (ebben a bizonyos utolsó kb. 50 percben), az esetben, ha micvát csinálunk vagy bármi más halaszthatatlan okunk van, akkor már meg lehet tenni olyan dolgokat, amiket a rabbik tiltottak meg, elővigyázatosság céljából.

Ezen engedmények közé tartozik, hogy ebben az idősávban már megkérhetünk (felkérhetünk) nem zsidókat arra, hogy olyan dolgokat tegyenek meg helyettünk, amelyekre egyébként szombat napján tilos volna megkérni őket, hiszen sábátkor nem kérhetünk meg nem zsidókat, hogy helyettünk végezzék el a tiltott munkát.
Éppen ezért a mi esetünkben, amikoris valóban “helyzet van”, és az élvezhető ünnep micvája kerül veszélybe, meg lehet kérni a nem zsidó kollégákat, hogy kezdjék melegíteni (akár forralni/főzni) az ételt, már a sábát kimenetele előtt 50 perccel (annak ellenére, hogy ez a kérés szombaton szigorú tilalom alá esne).
Sőt… Értelemszerűen a másik, enyhébb (rabbinikus) tilalmat már nem is kell ez esetben nézni, miszerint  arra kérek fel nem zsidó embereket, hogy olyan munkát végezzenek el szombaton, amiről egy külső ember azt hihetné, hogy ők főznek, mivel már maga a főzés is engedélyezett, nemhogy a látszólagos imitálása.
És a fentebbiek alapján, már attól sem kell tartanunk, hogy olyan munkát végzünk (végeztetünk) el szombaton, ami már nem a szombatról szól, hanem a másik napra való előkészület, hiszen ez az idősáv már csak rabbinikus döntvények alapján tartozik a szombathoz.
(Itt meg kell jegyezni, hogy a fentebbi helyhez írt “Misna Brura” megjegyzi, hogy vannak rabbik, akik a Sulhán Áruh eme passzusát csupán a péntek esti “szürke zónára” értik, azaz a gyertyagyújtás utáni mintegy 68 percre, és nem a szombat kimenetelét megelőző utolsó 50 perces idősávra.)
Még, a szigorúbb vélemény mellett érvelők számára is látható, hogy bőven van lehetőség a kérdésben enyhíteni.

Sőt, az elmúlt évszázad egyik legnagyobb rabbija, Hofec Hájim is eképpen ír:
“Vannak, akik a sábáti főzés kapcsán az enyhébb álláspontot fogadják el, miszerint minden gond nélkül megkérhető egy nem zsidó ember arra, hogy akár szombatnapon is felhelyezze a tűzre a kész, ám lehűlt levest. Ezt a döntést arra alapozzák, hogy véleményük szerint itt szó sem lehet a főzés főmunkája tilalmának megszegéséről, hiszen már a korai rabbik (risonim) kodifikálták, hogy egy teljesen megfőtt, azaz kész – ám lehűlt “lágy- vagy cseppfolyós étel” visszamelegítése kapcsán értelmezhetetlen a “főzés kategória”, hiszen készre főtt ételt nem lehet még egyszer megfőzni. (Éjn bisul áhár bisul)
Ám ezt a gondolatmenetet a Sulhán Áruh már anno ellenjavalta (SA. OH. 318/4), és azt javasolta, hogy ez esetben inkább szigorítsunk. Azaz szombaton ne rakjunk fel “lágy- vagy cseppfolyós ételt” tűzre, még akkor sem, ha az teljesen kész van. Ám ha eme cselekedetet, kérésünkre vagy utalásunkra nem zsidó teszi meg, akkor az enyhébb elbírálás alá esik, azaz a szigorítók számára is teszünk gesztusokat.
Eddig láthattuk, hogy szinte bármikor tudunk arra az alapelvre támaszkodni, hogy “nincs főzés, főzés után”, még a hideg levesnél sem. Azaz a megmelegítés, az nem főmunka.
Ezt a véleményt a Sulhán Áruh askenáz változatának a szerzője rabbi Mose Isserles (Remo) is megemlíti, és idézi azokat a döntvényhozókat, akik könnyítenek abban, hogy meg lehet melegíteni kihűlt cseppfolyós ételt, kivéve, ha “מצטמק ויפה לו”, azaz az ottlét során az étel, az előnyére megváltozik. (Pl a csirkehús csontja szétfő…)

Hasonlóképpen szintén lehet enyhébben bánni magával az edényráhelyezéssel, mint a “főzésre ráutaló magatartás” rabbinikus tilalmával. Pláne, ha ezt egy nem zsidó csinálja. Mint korábban is írtam, az ünnep élvezetének micvája ez esetben erősebb ennél a rabbinikus tiltásnál. (Sulchán Áruch OH. 307/5)
Annál is inkább, mert van olyan vallásjogi vélemény is, hogy micvá céljából (pl. ünnep élvezete) egyértelmű engedély van arra, hogy egy nemzsidó embert megkérjünk akár egy szombati tórai tilalom megszegésére is. Remo (SA OH 276/2) ennél tovább is megy, hozzá is teszi, hogy ez teljesen helyénvaló dolog, hogyha szükség van rá. (Lásd még ehhez a részhez írt Misna Brura kommentárt.)

Ám mindez a fentebb leírt melegítési / főzési engedély, még nem elégséges ahhoz, hogy engedélyezzük a 3. problémát, miszerint hogyan tudunk előkészülni a szombati totális pihenőnapról szombat utánra? (Még akkor is, hogy ha az egy ünnepnap…) Mert első olvasatban bárhogy is olvassuk, itt arról van szó, hogy szombat napján készülünk szombat utánra. (Annak ellenére, hogy mindenre szombati melegítésre a feljebbiek alapján már van vallásjogi engedélyünk).

Ennek a kérdésnek a megértéséhez ismét Jiszráél Meir Kágán-t, azaz Hoféc Hájim-ot hívjuk segítségül, aki a Sulhán Áruh-hoz írt “Béur háláhá” című kommentárjában (527/1) leírja, hogy a korai kommentátorok között volt egy vita, miszerint az étel szombati vagy ünnepnapi (meg)főzése vagy (meg)sütése a fentebbi problematikus “előkészület” kategóriájába tartozik-e, vagy az egy teljesen úgy dolog “teremtése”, mint pl. egy frissen tojt tojás. A válaszhoz a Bécá misnai / talmudi traktátus elején található jogesetet vesszük, ahol pontosan körül van írva ez a helyzet, Így, ha még az ünnepnap folyamán befejeződik ezen új dolog megalkotása (megteremtése), akkor az tilalmassá válik az ünnepet közvetlenül követő szombaton!
Ám ezzel szemben ha egy teljesen kész ételt újra melegítünk, az a Hofec Hájim szerint nem tartozik ebbe a kategóriába, az csupán, az ő nyelvezete szerint: “דהוא תיקון בעלמא” – azaz feljavítás, és nem előkészület, főzés, stb..

És ha ez így van, ismét fordulhatunk azok felé, akik a vallásjog teljes betartása mellett könnyítenek, pláne a mi esetünkben, amikor is már a napnyugta után kezdik melegíteni a kész ételt, amiről már megállapítottuk hogy “száfék sábát”, azaz már majdnem nem is szombat, és beszélünk egy olyan ételről, ami már teljesen meg van főve és elő van készítve, csak le van hűtve. Azaz kijelenthető, hogy ez nem szombat utánra való rákészülés, hanem csupán egy ételt javítok meg/fel.

És ezzel elérkeztünk az utolsó kérdéshez.
A zsidó hagyomány hangsúlyt helyez arra, hogy a főzés folyamán – a kóserság biztos betartása végett – zsidó ember felügyelje az egész folyamatot. A tűz begyújtásától egészen a tálalásig. Ezt hívja a vallásjog: “bisul jiszráél“-nek, azaz “zsidó főzésnek”.

Ám a mi esetünkben erről nem is kell beszélnünk!
A Sulhán Áruh (JD 113/8) pontosan leírja, hogy ha van egy étel, amit egy zsidó ember megfőzött, legalább addig, amíg az minimálisan fogyaszthatóvá nem vált, (mááhál ben druszáj – azaz a teljes főzési idő feléig vagy harmadáig elkészült étel), akkor a főzés törvénye a későbbiekben már nem vonatkozik rá, mint vallásjogi kategória, még akkor sem válik tiltottá, ha esetleg egy nem zsidó ember fejezi be a főzést.
Ezt az alapelvet is tudjuk alkalmazni a mi esetünkben is, hiszen a széderre, a vacsora már teljesen megfőtt állapotában érkezik meg, csak le van hűtve.
Ezzel az alapelvvel már korábban is találkoztunk, és éppen ezért a főzés befejeztét nem kell párhuzamba állítani a szombatnapi tilalmas főzéssel, amiről már feljebb is beszéltünk, hiszen itt nincs semmiféle (vallásjogi) főzésről szó, azaz a “bisul ákum”-ról sincs.

Ám, ahogy a dolgozat elején is javasoltam, hogy ha égve hagyunk egy zsidó ember által meggyújtott lángot már péntek délutántól, akkor már ez sem lesz probléma, és akkor egyáltalán nem merülhet fel a “bisul ákum” probléma.
És még egy utolsó gondolat: véleményem szerint – ebben a széder esti esetben – azon rabbik is bátran könnyíthetnek, akik Joszef Káró szigorítása alapján mennek, miszerint nem elégséges egy zsidó ember által meggyújtott, majd egy napig “életben tartott” tűz ahhoz, hogy zsidó főzéssé váljon egy főzés.
(Erre az engedményre található más forrás is – Jechávé Dáát 5/54)

Összefoglalva:
1) Az esetben, amikor a széder este szombat estére esik, akkor már a “skiáh”, azaz a luáhban leírt napnyugta után fel lehet tenni a tűzre vagy melegítőre a hideg levest, amennyiben azt már fogyasztásra készen hűtöttük le.
2) Ajánlott, hogy ezt egy nem zsidó tegye meg.
3) Ajánlott, hogy az a láng, amin a levest forraljuk fel, már péntek estétől égjen.
4) Figyelni kell arra, hogy ha az első széder esik szombat estére, akkor a maceszt mindenképpen csak (!) szombat kimenete után fogyasszuk el, mert a micva aznapra vonatkozik.
5) Ha a második széder este esik szombat estére, akkor ebben lehet könnyíteni, mert már az előző nap (szombaton) is maceszt ettünk, azaz a maceszevés micvája már folyamatban van!
6) Fontos! A szombat esti szédernél a gyertya összeérintett  felemelését, (a hávdálá szertartást keretében) csakis a szombat kimenete után elvégezni! Ellenkező esetben tórai tilalmat szegünk meg!
+1) Kérdés esetén mindig kérdezze meg rabbiját!

Ezen cikk eredetije  Szombat folyóirat on line változatában jelent meg. (Ott is lehet kedvelni!:)

Mondhatnók, hogy derült égből villámcsapásként érte a magyar közvéleményt a hír, miszerint a Rabbitestület néhány tagja elkezdett foglalkozni a női rabbi- és női kántorképzés kérdésével. Mármint nem úgy, hogy igen, hanem pont ellenkezőleg, hogy nehogy már. Kötelességünk elmondani a zsidó közvéleménynek, miről is van szó valójában.

Kezdjük a szikár tényekkel: Az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem (OR-ZSE) nem képez jelenleg női rabbikat és női kántorokat. Azt, hogy mostantól fogva képezzen, egyetlen döntéshozó sem kezdeményezte. Épp ezért talán nem egészen világos, miért kellett azt sürgősen betiltani, viszont engedélyezni a nők számára a tanár és szociális munkás-képzés látogatását, amelytől – természetesen – eddig sem voltak eltiltva.

A gyűlés apropójaként az összehívását kezdeményező két alelnök, Schönberger András és Markovics Zsolt – dr. Vajda Károly megbízott rektornak egy interjúban elhangzott két mondatát jelölte meg, miszerint:

„hogy lesz-e női rabbiképzés, vagy hogy mikor lesz, attól függ, hogy a fenntartó mikor fogja ezt a kérést megfogalmazni a Rabbiképző felé.
A hitközség vezetése vallási kérdésekben ugyanakkor köteles kikérni a rabbitestület szakvéleményét, így a rabbikarnak kell először dűlőre jutnia ebben a kérdésben.”

Tehát a mb. rektor és az aktuális szabályozás szerint akkor lesz női rabbiképzés, amikor a Rabbitestüket kezdeményezésére a MAZSIHISZ úgy dönt, ilyen kezdeményezés pedig nem volt.

A Rabbitestületi gyűlést összehívó két alelnök, úgy tűnik, proaktív módon szerette volna elejét venni minden “fejetlenségnek”: még azelőtt gyorsan megtiltani mindent, hogy érdemben felmerülne.

13 rabbiból 6 ment el erre az ülésre.
(Érdekesség, hogy az ülésre nem jöttek el, így a végső „határozat” megfogalmazásában sem vettek részt azok a rabbik, akik valójában kezében van a Rabbiképző jövőbeli oktatása. Akik a múltban tanítottak illetve a jövőben oktatni fognak az intézményben: Darvas István, Róna Tamás, Schőner Alfréd, Verő Tamás és én sem).

A jelenlévő 6 rabbi megfogalmazott egy határozatot, és azt egyhangúan el is fogadták.

Majd felhívtak még két rabbit (az egyik én voltam), és számu(n)kra telefonon beolvasták a lentebbi határozatot, akik azt mondták, hogy ezzel a szöveggel egyébként nincs nagy baj – majd elmondom azt is, miért nem ezzel van baj szerintem.

Ez a szöveg:

“A Rabbitestület az OR-ZSE keretein belül női rabbi- és kántorképzéshez nem járul hozzá.
Hitközségeinkben való egyházi funkciók végzéséhez nők továbbra sem alkalmazhatóak.
A nyitás jegyében, a nemzetközi trendekhez igazodva a Testület javasolja, hogy az OR-ZSE keretein belül legyen képzés nők számára tanári, szociális illetve pszichológiai tanácsadói feladatokra ugyanúgy, mint vallásfelügyelő, halottal foglalatoskodó, valamint a betérni kívánó nők számára mentori feladatokra.”

A baj elsősorban nem a 3 mondatos határozat tartalmával van, hanem a szándékával, a Rabbiképző új rektora iránti megelőlegezett bizalmatlansággal és a viták kialakulását megelőzni kívánó „előzetes betiltás” gesztusával.

A zsidó és részben a nem zsidó média világában ugyanis – az elmúlt hónapokban – komoly vita zajlott arról, hogy egy „külsős” bölcsész, egy egyébként tanult, gyakorló és mélyen hívő neológ zsidó, egy zsinagóga vallási elöljárója (gábéja) lett a Rabbiképző megbízott rektora. Vajda Károly ugyanakkor rögtön világossá tette, hogy számít a rabbikarra munkájában, ezt mutatván szinte első döntésével tanszékvezetővé tervez emelni két rabbikollégát, dr. Róna Tamást és dr. Verő Tamást és titkárrá (kvázi dékánná) egy harmadikat, Darvas Istvánt. Legközelebbi munkatársai jelentős részben rabbik lesznek.

Ezek a tények ismertek voltak minden rabbi kolléga előtt és éppen ezért rabbitestületi elnökként nem is támogattam ennek az ülésnek az összehívását, ám a Rabbitestület Alapszabálya szerint a 2 alelnök megteheti.
Így született meg ez a három mondat.

Ám ez a kérdés azonban nem zárható le ennyivel.

Éppen ezért én itt szeretném leírni az én mondataimat és a véleményemet a magyar női szerepekről és a női rabbi-kérdésről, illetve ennek beágyazottságáról a magyar, neológ zsidó hagyományban. Ezen mondatok nagy részét és még sok-sok más egyéb gondolatot 3 levélben küldtem el a kollégáimnak a Rabbitestületi ülés előtt, hogy megismerjék a véleményemet, ám a határozat megszövegezésében látszik, hogy nagy hatással nem volt rájuk. Ezért írom most le, ezzel is mutatva, hogy a Rabbitestület nem egy monolit phalanx.

1. Általánosságban a „nőkérdésről”

Furcsa dolgot tapasztalunk a Síp utcai központ napsütötte folyosóin: néhány embert páni félelem fog el a zsidó vallási életben felbukkanó nők, pláne a tanult nők láttán. Reformzsidóságot kiáltanak és fokhagymával tárazzák be képzeletbeli coltjaikat.

Számukra a szoknya és a konty látása, említése megmagyarázhatatlan, erős frusztrációt okoz. Pedig:
Tudós és tanult zsidó nők… Milyen szépen / furcsán hangzik…

Kérem olvassunk!
Akik a 21. században bármit is felvetettek a nőkkel kapcsolatban, azok nem reformzsidók voltak, sem Magyarországon, sem a világon. Hiszen a reformzsidók számára már nincs is napirenden a kérdés, evidenciának tekintik a nemek teljes vallási egyenlőségét.
Ha valaki követi a zsidó élet mozgását, akkor látnia kell, hogy már évtizedek óta a konzervatív és még újabban és egyre inkább az ortodox irányzatban válik témává a nők vallási jogkiterjesztése.

Tehát meg kellene érteni, hogy aki felveti a női kérdést, az nem szükségszerűen reformzsidó, csak nyitott szemmel jár a 21. században. És fontos hangsúlyozni, hogy semmilyen tény nem támasztja alá, hogy az, ha erről beszélünk, veszélyezteti a zsidó vallásgyakorlatot. Sőt, az édesanyák (vagy a nagynénik) aktivitása, műveltsége inkább segítheti a zsidó életforma továbbadását.

Az, hogy ezek a folyamatok zajlanak, tény, szeretni nem kötelező senkinek, hogy így van, nem tudomásul venni viszont szándékos vakság volna.

2. Női rabbiképzés Magyarországon

Ez a döntés, ha valaha megszületik, az emancipáció vége lesz, nem az eleje. És éppen ezért jelenleg nem is ez a releváns kérdés számunkra, most nem itt tartunk – ezért nem volt bajom a határozat tartalmával, hogy most még nem. Nem volt bajom vele, csak feleslegesnek éreztem.

Mert ezer és ezer kérdés van még ezelőtt.
Nem arról kell rabbitestületi határozat, hogy képezzen-e női rabbit az OR-ZSE szeptembertől, hanem arról kell elgondolkodni mindenkinek, hogy megtegyük-e egy első lépést „valami” irányába… Igen vagy nem?

Előbb arról kéne vitázni, hogy elfogadjuk-e legalább a modern ortodoxia centristáinak a döntvényeit. Olyan óriásokét, mint Moshe Feinstein, vagy Henkin rabbi.

Pl: Imádkozhatnak-e hangosan kaddist a nők elhalt szüleik után. A női rabbiképzést elutasító ortodoxok szerint igen,  Frölich Róbert szerint nem. (Saját magamat nem szeretném forrásként hozni…) Azaz van itt kérdés bőven, mielőtt eljutunk a női rabbiképzésig.

A női vallási szerepek témájában való – akár részleges – tisztánlátásig még le kell folytatnunk pár beszélgetést és végig kell hallgatni pár konferenciát, sokat és alázatosan kell tanulnunk.

3. Elképzelt női szerepek Magyarországon

A vallásjogi vita nem spórolható meg három mondatos deklarációkkal. Az ilyen vitákban a felek Bibliai és Talmudi mondatokat idéznek, értelmezéseket vezetnek le és döntvényeket írnak. Nyilvánosan mérlegelik az érveket és az ellenérveket.

Ez a Rabbitestületben évtizedek óta elmaradt, és egy darab 3 mondatos határozat nem fogja mindezt pótolni.

Hol vannak a neológ rabbinikus viták és érvelések a kérdésről? Miért nem olvashat róla – minőségi szinten – a honi zsidó közösség… (egy-két írást nem számítva…)

Mi legyen például azzal, aki nem „divatfeminista”, hanem valóban elkötelezett zsidó? Mit tegyen egy olyan lány, aki nem menőzni akar azzal, hogy például tfilint köt, hanem a sábát, a Talmud Tóra, a cedáká és a kásrut után tényleg több micvát akar teljesíteni, vagyis a Tórát önmagáért, “lismá” szereti. És hát vannak azért még más kérdések is, amelyeket nem lehet megoldani minden változtatás elvi lehetőségének „megelőző jellegű” betiltásával.

4. Önállóság vagy központi direktíva?

Néhány hónapja, Kardos Péter főrabbi, a rabbikar legidősebb tagja még a médiavitát elindító Fináli Gábornál is egyértelműbben tette le a garast a nők beszámítása mellett.

Mi történne, ha mondjuk jom kipur után Kardos Péter beszámolná a nőket a minjenbe? Kiátkoznák? Hérem alá raknák? Megvonnák a nyugdíját?

És itt jön a neológ mozgalom 150 esztendős kérdése: Döntsünk-e úgy, hogy ezekben a kérdésekben minden rabbi azt csinál, amit akar és legyenek-e autonómak a közösségek? Vagy éppen ellenkezőleg legyen domináns központi akarat? (Ahogy a kommunizmusban elegánsan hívták: demokratikus centralizmus)?

5. Ne kérdezzük meg a nőket saját magukról?

A halahikus mellett a közösségi előkészítés is hátravan még.

Mielőtt döntünk róluk, esetleg kérdezzünk meg előtte nőket, hogy vannak-e olyan aktív és tanult vagy tanulni vágyó közösségi emberek közöttük, akik igényt tartanának az elmélyült tanulás további lehetőségére – a neológia keretein belül!

Ez nem azt jelenti, hogy Tórát olvasnak vagy a minjenbe akarják magukat számoltatni, hanem, hogy akarnak-e tanulni, mint az ortodox rabbinők, akik bizony fejfedőben és a női karzaton tanítanak és döntenek háláhikus kérdésekben és eszük ágában sincs a férfiakkal elvegyülni.

És ha már valaki egyáltalán egalitáriánus víziókkal „riogat”, előtte bátran kérdezze meg a nőket, hogy ők szeretnének-e a minján tagjai lenni!! (Ha már a nőkről határoz bő tucat férfi, legalább előtte hadd mondhassanak maguk a nők is valamit!)

6. Az amerikai példa

Az amerikai Ortodox Unió például nemrég úgy döntött, hogy nem támogatja női rabbiképzést, bár egyelőre tudomásul veszi, hogy egyes ortodox közösségekben női rabbik tanítanak, és nem zárja ki ezeket a közösségeket. De! Ugyanakkor elkülönített egy igen tekintélyes összeget női törvénymagyarázók, “poszeket”-ek, azaz nem rabbi feladatot betöltő vallási vezetőnők képzésére, akik pl. nőket oktatnak majd és ismerik a háláhá alapjait, sőt a felépítményeit is.
(Valljuk be legalább magunknak őszintén, hogy a Tóra, a Sulhán Aruh és a Talmud-ismeret azért nem ördögtől való dolog… Még az asszonyoknak sem…)

Azt tanulhatjuk az Ortodox Uniótól, hogy aki a női rabbik képzésére azt mondja, “nem!”, mondja meg azt is, milyen közösségi vezető szerepet tart elképzelhetőnek nők számára. Vagy maradjanak a konyhában vagy a felmosóvödör mellett és váltsák valóra a “Kinder, Küche, Kirche” alapelvét?

Aki azt mondja, “nem!”, elindítana-e egy ilyen képzést, mint amilyet az Ortodox Unió, illetve a brit ortodoxok is csinálnak?

Aki azt mondja, “nem!”, lobbizna-e pénzért egy ilyen képzés beindítására?

Az 5779. zsinagógai esztendőt akár a nők vallási szerepének megvitatására is áldozhatnánk, hátha tovább jutnánk végül ennél a három sornál.

7. Kik vagyunk, hová tartozunk?

Van a nőkérdésnek egy tágabb kontextusa is: ha tudjuk, hogy a neológia története, sőt maga a megszületése sem független külföldi hatásoktól akkor máris felmerül a kérdés, hogy ma milyen irányzatok felé kívánunk tájékozódni, milyen a viszonyunk a konzervatív közösségekhez, a modern ortodoxiához?

Nagyon fontos témák vannak előttünk. A fentiek mellett – a teljesség igénye nélkül – a vegyesházasság, az LMBTQ mozgalmakkal való kommunikáció, az élelmiszeripar, a moszlim migrációs hullámhoz fűződő viszonyunk, a keresztény-zsidó-moszlim vallási párbeszéd.

Bármilyen topikot is veszünk elő, mindenek előtt tárgyaljuk azt végig! Mindenki vezesse le, támassza alá, publikálja le az álláspontját, aztán kell majd összeülni határozatot hozni. Nem holnap vagy holnapután – előkészület nélkül, Hűbele Balázs módjára…

És nem rögtön az egyik legnehezebb falatról, a női rabbik és kántorok képzéséről kell tárgyalni. Jókora késésben vagyunk mindezzel, de ennyire azért nem hajt a tatár.

8. A törékeny zsidó jövő

Az ország teljes területén – a nem zsidó iskolák kivételével – 130-an kértek tőlünk zsidó hitoktatást – a közoktatás teljes spektrumán.

Ez mit jelent? Kis ferdítéssel azt, hogy a következő nemzedékben 130-an terveznek vallásosak lenni – egész Magyarországon. (ha közben nem veszítünk el senkit. Ha a lányokat nem számoljuk be és marad kb. a fele az embereknek, az, ha jól vannak elosztva, hat működő minján. (Amennyi ezekből a gyerekekből esetlegesen elmegy más irányba, annyi talán becsatlakozik a zsidó iskolákból, de ha az elmúlt évtizedet nézzük, ebben azért nem nagyon bízhatunk).

Nem az a veszély fenyegeti a közösségünket, hogy túlzottan nyitott lesz és „felhígul”, hanem épp az, hogy elfogyunk. Ennek fel nem ismerése a határozatot megszövegező 6 kiváló kollégám – már elnézést kérek – legnagyobb tévedése.

Nem lehetne ezzel foglalkozni a képzelt „veszélyek” elhárítása helyett?
Akár közösen az ortodoxiával, a haszid alapú EMIH-el és a reform közösségekkel?

És ahelyett, hogy azon gondolkoznánk, milyen nemlétező problémát oldjunk meg, lehetne egy kicsit dolgozni egy létező és súlyos probléma megoldásán is!

Ki kell dolgozni egy kiruv-programot, azaz, hogy hogyan érjünk el minél több embert!
Csináljunk ehhez egy cselekvési stratégiát! Tanácskozzuk meg!
Beszéljen mindenki a tapasztalatairól, hogy mit és hogyan lehet elérni Pesten és vidéken.
Tűzzünk ki célt magunk elé, melyik közösség mennyivel növekszik majd!
A problémákat nem lehet két-három határozott mondattal betiltani, valódi munkát igényel a kezelésük.

Kezdjük el végre!

Bét Sálom reggeli minjen… Az ablak mellett állok… A nagy….

Miért lettem zsidó? – avagy vannak-e véletlenek?

Mint minden ilyen történet szubjektív, talán nem is tudom úgy elmesélni, ahogy megtörtént, ahogyan érzem.

Mégis, ha van ilyen sorozat, és talán, ha lesz valaki elolvassa, lesz valaki, aki erőt merít belőle, leírom a sajátomat, ami nekem életem élménye, másnak talán unalmas. De ha egy valakinek is tudok segíteni, csak egy lépést megtenni, már megérte. Ez vezérelt, hogy összefoglaljam, leírjam, és picit újra átéljem az én történetemet.

Most úgy érzem, rend van a világomban, minden a helyére került, vagyis, én kerültem a helyemre a betérés aktusával. Rend és harmónia uralkodik bennem és körülöttem.
Bár, egy út kezdetén vagyok csak, de azzal a jó érzéssel, hogy rend van. Biztosan ismeri ezt az érzést mindenki, amikor nem csak tudja, de érzi is a rendet.

Miért lettem zsidó?

Egyszerűen: jött.
Nem tudom megindokolni.
Mert így természetes, mert így jó.
Mintha mindig is az lettem volna, és nem betérek, hanem csak hazatérek. Visszatekintve logikus az. Út minden része, egyik lépés következett a másikból. De sem az okát nem tudom, sem arra nem tudok válaszolni, miért most.

Nálunk, a családban, sosem volt ez téma.
Anyai dédnagyanyám a háború alatt költözött Budapestre, Bujákról, Heves megyéből. A tanyavilágból a Főváros szívébe. Előbb az Ó utcába, majd az Akácfa utcába. Otthagyva egy működő, megélhetést biztosító életet, hat kisgyermekkel, köztük a nagyanyámmal.

Én sokat játszottam a Klazuál téren valamelyik unokatestvéremmel talán, ez a megfelelő rokonsági fok, amikor nagymamával meglátogattuk az Édesanyját az Akácfa utcában.

A szomszéd néni valami furcsa, száraz nagy kekszfélét adott mindig, és a dédi is olyanokat főzött, amit mi otthon nem szoktunk.

Amikor a Dédi meghalt én 13 éves voltam. Nagymama aztán nem tartotta kapcsolatot testvéreivel, egy-két ritka alkalmat leszámítva. Édesanyám úgy nőtt föl, származás, vallás egyszerűen nem volt téma. Aztán meghalt a nagymama is.

Apai nagyapám Karcagon volt jegyző, ő is a háború alatt költözött három pici gyerekével az Ország másik végébe, hogy jegyzőből melós, teherautó vezető legyen. Fiatalon bele is halt ebbe, én már nem ismerhettem. Nagymama ott maradt teljesen egyedül, egy idegen városban, három kamaszfiúval, amelyikek mindegyike fölnőtt, diplomát szerzett, családot alapított. De meghalt ő is, mielőtt engem érdekelni kezdett volna a családunk múltja.

Így, az okokat, miérteket már senkitől nem tudtam megkérdezni. Egy ideig jártam a temetőket, kerestem anyakönyveket. Nem voltam elég kitartó, így sikeres sem. De aztán rájöttem, az a fontos, amit én érzek, nem az, ami esetleg az anyakönyvekben van. Egyszer azért talán majd ezt is befejezem.

Édesanyám, amikor már lehetett, a rendszerváltás után, katolikus templomba vitt, mert az volt itt, a Városunkban, majd katolikus gimnáziumban érettségiztem, sőt, katolikus egyetemen folytattam aztán tanulmányaimat. Mindig volt bennem valami vágy a transzcendens, az Ö.való után.
Eddig eléggé szimpla a történet.

Ezraefrájim képe

De mindig voltak furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok az életemben.
Amikor ismét kiadták, valamiért megvettem Raj Tamás héber nyelvkönyvét [1], amit kétszer kinyitottam, és majdnem a sarokban végezte szerencsétlen, mert még lapozni sem lehetett rendesen.

Vettem még ekkor két könyvet, a Zsidó rítusok és jelképek [2] valamint a Zsidónak lenni [3] című műveket. Ezeket már tudtam lapozni… 🙂 Szeretnék azért megnyugtatni mindenkit, mindhárom könyv megvan még, és kiemelt helyet foglalnak el mind a polcomon, mind a szívemben.

Majd lett egy közösségi élményem is. Ami túl szubjektív talán, de azért elmesélem. Minden évben megemlékezik Városunk az elhurcolt zsidókról, az izraelita temető melletti mártírok csarnokában. Így volt ez 2012. nyarán is. Ilyenkor mindig jön kántor és rabbi is, mert mi is úgy jártunk, mint a többi magyar nagyváros, gyakorlatilag az összes zsidót elpusztították a II. világháborúban, így nincsen saját rabbink.

2012-ben részt vettem én is ezen a megemlékezésen, hivatalból.

Amikor Darvas István rabbi emlékező beszéde után fölhangzott a Káddis imádság, kórusban, betöltve a teret, bennem valami megmozdult. Furcsán szomorúan, de mégis ismerősen, otthonosan. Önkéntelenül meghajlott a derekam, mintha világéletemben ezt csináltam volna.
Aztán, ment tovább az élet, de az érzés megmaradt, Ekkor még mindig nem tettem többet.

Majd egyszer később, ismét, számomra teljesen érthetetlen módon, beütöttem a keresőbe, hogy héber nyelvtanár, nyelvtanulás.

Éreztem, hogy ez ritka dolog, nincsen ilyen minden sarkon, a fővároson kívül nem is nagyon dobott kis semmit.

Kiválasztottam egyet, egy magyart, aki évekig élt Izraelben. Még azon a héten találkoztunk, és elkezdtünk tanulni. Sosem fogom őt elfelejteni, ő tanított betűket rajzolni, az első héber szavaimat is neki köszönhetem.
Majd jött az Izraeli kulturális intézet, héber nyelvtanfolyam. Itt már volt közösség és társak.
De mindez nem volt elég. Akartam egy igazi rabbit, igazi zsinagógát. De közben ismét évek teltek el.

Volt egy rabbi, akinek volt blogja, facebook-oldala, honlapja… a “rabbi válaszol” rovattal. Ezeket rendszeresen olvasgattam.

Majd megállapítottam, hogy ez egy nagyon belterjes közösség lehet, ahova születni kell, nem nagyon lehet kívülről taggá lenni. Ezt erősítette meg Donin rabbi könyve is, amit már tudatosan, nagyjából századszor olvastam el, betérés jogilag létezik ugyan, de nagyjából mission impossible.

Közben haladgattam a héber nyelvvel, ami nehéz, de kristálytiszta logikájú. Ami nem az én saját logikám, hanem valami ősi, tiszta rend logikája, amiért meg kell küzdeni. De ha az ember küzd, akkor föltárul előtte az ősi világ letisztult rendje, ami tulajdonképpen, talán picit az én rendem is.

Aztán, szinte szó szerint idézhetném a sorozat egyik másik íróját, hogy keménynek tűnt az “online”, bloggoló rabbi, de gondoltam írok neki, és ő azonnal válaszolt, még emlékezem is, hogy otthon hol ültem, hogyan ültem, egy péntek délelőtt, és milyen izgatott lettem, amikor ő válaszolt, tényleg azonnal.

Pár üzenetváltás után, amik a bloghoz hasonlóan kemények voltak, megbeszéltük találkozunk, este hatkor a Bét Salom zsinagógaban.

Itt kezdődött a hihetetlen kaland, a hazaút újabb szakasza. Egy szombatfogadással
Majd kellemetlen incidens, lányos zavaromban saját imakönyvemmel összefogva, el akartam vinni a zsinagóga tulajdonát képező, fonetikusan átírt fénymásolt, fűzött füzetecskét, amit természetesen ő maga a Rabbi vett észre, és ő vette ki a kezemből a kapuban.
Bántott a dolog, mert tetszett közösség, a zsinagóga, a dallamok, a dróse. Erre elrontom az első benyomást, először vagyok itt, de máris könyvet lopok…
Vártam, hogy kimenjen a szombat, és azonnal írtam neki még egy mailt. Könyvet sose nem loptam, zsinagógából pedig pláne nem akartam….

Éjjel, már vasárnap válaszolt, a szokott, katonás stílusban, nem is nagyon törődve azzal, amit írtam, csak annyit, ma este hatkor lesz egy tanulás a zsinagógában, ha gondolom…

Azt hittem, ötösöm van a lottón…
nem csak találtam egy rabbit, de még tanítani is akar engem…
megkérdezhetem, mi a hanukia és a menóra között a különbség, miért fogjuk be a szemünket a smá mondásakor, és ezer másik kérdésre is reméltem választ.

Nem mondom, hogy könnyű másfél év kezdődött… Idegen emberek, idegen közösség… Én az új, mindenki okosabb, jobb nálam, senki nem tartja fejjel lefelé az imakönyvet, tudják, mikor kell kezet mosni, hogyan kell imádkozni…

Közben, mert felelős döntést akartam hozni, végigjártam az általam fellelhető összes zsidó formációt. Voltam a chabad-nál tanuláson, reform zsidóknál is voltam egy pészachi tanfolyamon, sőt, MaZsiHisz, majd BZsH-közgyűléseket is végigültem… Meg akartam ismerni, hogy a számomra addig homogénnek gondolt zsidó közösség hogyan áll irányzatokból, különböző közösségekből, hogyan tudják ugyanarról néha homlokegyenest az ellenkezőjét gondolni, tanítani…

Aztán maradt a szerelem első látásra, a Bét Salom. Talán van nála jobb, szebb, de nekem ő lett a második otthonom. Minden hibájával, hiányosságával együtt. Otthon. Itt mehettem föl először a Tórához, itt kaptam nevet, itt vagyok tényleg otthon.

Bét din…

Amelyik harmadik tagja az a Darvas István, akinek meghatározó, kezdő élményemet köszönhetem. Kifejezetten élveztem. Közel sem tudtam mindent, de tudtam, egyfelől eljött ez a nap, innen hivatalos, nincsen visszaút. Nem is akartam, hogy legyen. De ez is csak egy állomása az útnak, közel sem a vége.

Az általuk kibocsátott tanúsítvány a nappalim asztalán áll bekeretezve. Emlékeztet mindennap arra, hogy előttük vehettem magamra a micvákat, nekik is felelősséggel tartozom.

Rabbi úrral talán szabad mondanom, hogy azóta baráti lett a viszonyom, amellett, hogy egyfajta elöljárói, apa-fiú viszony is van közöttünk, utat mutat, nevelget. És velem nincsen könnyű dolga azért…

De amellett, hogy otthon vagyok, úton is vagyok… Vezetésével haladok, lelki és szellemi síkon is… Minden nap találok valami újat, valamit, amit eddig nem tudtam.
Minden nap egy pici lépéssel előbbre.

Közben, mert oké, hogy vallásról van szó, de nekem fontos a már említett rend. Össze-vissza olvastam mindent a zsidósággal kapcsolatosan, Tórát, szépirodalmat, tudományos munkákat, életrajzokat, stb.
Szerettem volna, ha a sok kis mozaik egy egésszé állna bennem össze, valami rendszer alakulna ki.

A vasárnapi tanfolyam, aminek mai napig részese lehetek, egy jól szervezett, alapos építmény, amiben minden tégla a helyén van.  Amellett, hogy a már említett Donin-könyv a kötelező irodalma… Emellett, hogy még jobban behozzam lemaradásom, a Rabbiképző – már – másodéves hallgatója leszek ősszel.

Még mindig találok olyat, amit nem tudok, nem elég jól tudok, és ahogyan saccolom, ez így is marad, életem végéig, de már hazai közegben.

Bethlen tér – bal szélen állok, középen Gyuri és jobb szélen RZ…

Tekerhetek tfilint, táliszba burkolózhatok… Ami után csak vágyakoztam, évekig. Most már életem részei, ahogyan az is, hogy hajnalban kelek sok reggel, mert vár a minjen, ami nem csak nagy élmény még mindig, hanem felelősség is, az én felelősségem a másik kilenc emberért. Már nem jó érzés máshol lenni, amikor nézem az órám, és tudom, hogy most csendülnek föl a dallamok, nélkülem szólal meg a Lechá dodi…Valami megváltozott, soha nem lesz olyan az életem, mint előtte. De már nem is érezném jól magam abban az életben. Az is én voltam, soha nem fogom megtagadni, de az már nem én vagyok.

Végül, ismét egy nagyon szubjektív élménnyel szeretném befejezni. Körülmetélés.
Háááááááááát… Én egy vérvételre is készülök napokat, és mindig megkérdezik, el fogok-e ájulni, annyira nem bírom. Ráadásul, ez azért kicsit érzékenyebb dolog is.

Volt egy pillanat, a vége felé, amikor a sok lidokain ellenére sem volt nagyon kellemes, pláne, amikor már kb 40 perce tartott.

Amikor már úgy éreztem, hogy üvölteni fogok, hiába sok érzéstelenítő, egy sor jutott eszembe, egy sokezer éves imarészlet, anélkül, hogy akartam volna, anélkül, hogy készültem volna.

Smá Jiszráél A-donáj E-lohénu A-donáj Echád…

Nem valami gyerekkori fohász, hanem a legősibb, legegyszerűbb hitvallás, így héberül.

És ekkor tudatosult bennem, hogy már rend van körülöttem. Rend és harmónia, és már mosolyogva vártam a műtét végét. S talán levonhatjuk a konklúziót: Véletlenek márpedig nincsenek.

[1] Raj Tamás: Héber nyelvkönyv kezdőknek I. rész, Makkabi kiadó, 2011.
[2] Simon Philip De Vries: Zsidó rítusok és jelképek, TALENTUM KFT., 2004,
[3] Hayim Halevy Donin: Zsidónak lenni…, Göncöl Kiadó, 2004

Még több ilyen csodás történetet olvashat ide kattintva!

Ha két dolog nagyon távol áll egymástól, akkor az bizonyára a vallás és a kábítószerek lesznek. De mi van, ha egy tudatmódosító szer egyben orvosság is lehet bizonyos betegségekre?

Mi most megkérdeztük:
Ha a magyar törvények megengednék, akkor ön javasolná, vagy ellenezné az orvosi kannabisz egészségügyi felhasználását a közösségének tagjai számára?

Válaszom itt olvasható:

Nagyon nehéz helyzetben van az a vallásjoggal foglalkozó rabbi, aki bármit és bárhol változtatni akar egy korábbi rabbinikus döntésen, hiszen az elmúlt évszázadokban élt neves rabbik szavait annulálni szinte lehetetlen. Valahogy így van ez „kannabisz ügy”-ben is.
A 20. század egyik legfontosabb rabbija, Mose Feinstein öt pontban indokolta a hasist szívását megtiltó döntvényét:

1. Árt a testnek.
2. Módosítja a tudatot, ezért a fogyasztója nem tud tanulni és imádkozni.
3. Megnöveli és kontrolálhatatlanná teszi az ember étvágyat és minden más szükségletét.
4. A kábítószerfüggők nem tisztelik a szüleiket, mert ezzel a tettükkel szomorúságot és lelki fájdalmat okoznak nekik.
5. Megszegi a „szentek legyetek” tevőleges parancsolatát.

És pont. Feinstein rabbi döntvényével szembemenni nagyon nehéz. Ám az újabb generációból többen is megpróbálták.

Báruh Finkelstein rabbi pontonként cáfolta a fentebbi állításokat. Sőt, felteszi a legáltalánosabb kérdést is: Annak ellenére, hogy a rabbiknak bármikor joguk van szigorítani, miért pont ebben a kérdésben teszik? (Szemben az alkohollal, amit akár még vallási szertartásra is használnak a judeokeresztény liturgiákban…) 

Ávráhám Reznikov, tel-avivi kórházi rabbi még ennél is tovább megy. Döntvénye szerint a rászoruló betegek, akár szombaton is (sic!) rágyújthatnak egy hasisos pipára. És még hosszan lehetne sorolni a tiltó és megengedő rabbinikus döntvényeket kannabisz ügyben.
Ám,
ha akár egy meghatározó orvos is azt állítja, hogy a kannabisznak van gyógyító hatása, akkor egyértelműen a megengedőbb álláspontot kell elfogadni, sőt ajánlani is kell a betegnek a kannabiszt, hiszen – mint láttuk Reznikov rabbi döntését – az élet fensége és értéke erősebb minden törvénynél.

A rabbi többi válasza itt olvasható.
A többi lelkész válasza a fentebbi kérdésre itt olvasható.

A nagy sikerre való tekintettel a sorozat külön – tematikus – honlapot kapott, ahol válaszadóra, témára és sok mindenre lehet rákeresni.
https://istentudja.24.hu/